A férfi egy hatalmas kandalló előtt
állt, a szemüvegén megcsillantak a narancssárga lángnyelvek. Bordó köntösében
gyönyörködött a falon lógó térképben, amire talán egy ősi, rég elfeledett
földrész domborzata volt rajzolva, közben időről-időre beleszívott a pipájába.
A titkárnője csupán pár perce ébresztette fel, és, ha ez nem lenne elég, meg is
váratták. De mindez nem zavarta az idősödő professzort, hisz az új hírek sokkal
fontosabbak voltak bármi másnál a világon.
Kisvártatva három ember lépett be a
hatalmas szobába, a legkisebb csodálkozó hangon sóhajtott. Az alig tizenhárom
éves lány még sosem járt ezen a helyen, de mélységesen lenyűgözték a kitömött
vadállatok, a falról lógó agyarak és csontok. Két oldalról szülei fogták közre,
akik kötelességtudóan vezették lányukat a pipázó férfi elé.
– Örülök, hogy megérkeztek! –
fordult feléjük kissé komor arccal a professzor.
– Elnézést kérünk a késésért, de nem
számítottunk ilyen késői hívásra – mentegetőzött az apa.
– Semmi gond – enyhült meg a morc
ember, majd a mézszőke hajú lányra vetette pillantását. – Elég okos?
– A legokosabb az osztályában –
biccentett büszkén a szintén szőke édesanya.
– Akkor úgy neveljétek, hogy a
Yale-re fog járni!
– De uram, miért ilyen sürgős? –
kíváncsiskodott a széles vállú férfi, aki ugyanazon az egyetemen tanít, ahova
most a lányát is járatni akarják.
– Felébredtek, Edward – jelentette
ki monoton hangon. – Pár órája jelzett a beépített nővér, hogy felébredtek…
azóta a műszerészek is jelentették, hogy az orichalcum aktiválódott.
A két szülő arcából kifutott a vér,
leányuknak viszont fogalma sem volt arról, mi történik körülötte. Ő csak azért
mérges, mert elrángatták a legjobb barátnője pizsamapartijáról. (az előbb úgy tűnt, hogy lenyűgözi amit lát,
és most mérges?)
– Felébredtek? – szédelgett Sonja,
aki kétségbeesetten férje karjába kapaszkodott.
– Úgy tűnik, az istenek a mi
generációnkat választották a feladat végrehajtásához – mosolygott a professzor.
– De uram, az előbb azt említette,
hogy mindketten!
– Igen, Edward… és itt van a
bökkenő. Azt hiszik egymásról, hogy testvérek.
– Micsoda?! – sikoltott fel a csinos
nő. – Most mihez fogunk kezdeni, Robert? – kérdezte félelemmel teli hangon.
– Meg kell védenünk a Voynich-
kéziratot… most ez a legtöbb, amit tehetünk.
– Nem hagyhatjuk, hogy azok ketten
összemelegedjenek! – tiltakozott a nő. – Még belegondolni is gyomorforgató!
– Én is tudom! – dörrent rá
homlokráncolva a professzor. – Ez a helyzet épp úgy nem tetszik nekem se, mint
neked! De gondolj bele, mi lenne, ha azonnal megtudnák, hogy kik is ők
valójában? Valószínűleg elmegyógyintézetben lyukadnának ki, velünk együtt!
Várnunk kell, Sonja! – az őszes hajú férfi a fiatal leány elé guggolt, akiből
már rég elszállt a méreg, és inkább félt helyette – Meg kell nyugodnunk!
– Engem jobban érdekelne, hogy miért
pont minket hívtál, Robert?
A professzor, mintha meg sem
hallotta volna a féltő apa kérdését, a bordó bársonyköpeny egyik zsebéből
előhúzott egy nyakéket, és a lány felé tartotta.
– Szeretnéd ezt megkapni, Nina?
– Honnan tudja a nevem?! –
csodálkozott el a szőkeség.
– Hamarosan mindenki megtudja a
neved! – mondta a férfi, miközben a tenyerében ott csillogott a fekete, csepp
alakú kő.
Edward Robert vállára tette a kezét.
– Még túl fiatal a beavatáshoz –
suttogta.
– Nincs vesztegetni való időnk!
Végre találtunk valódi ónixot, nem azt a bazári vackot, amit mindenhol
megtalálsz!
– Igazi ónix? – csodálkozott a
férfi, de a professzor ügyet sem vetett rá.
– A ti lányotokat találtam a legmegfelelőbbnek
arra, hogy egy nap, majd ráébressze őt a
mivoltára. És biztosra veszem, hogy nem tévedek, hisz Nina a bak csillagjegyben
született, és pont most leltünk rá a hozzá illő kőre. Ekkora véletlen nincs!
Bár most még kissé visszahúzódó, mire felnő, becsületes és hűséges nő válik
belőle, és ebben az ónix, ez a ritka kő, csak még inkább segíteni fogja. Nem
lesz neki könnyű…
– Nem vagyok benne biztos, hogy mi
ezt akarjuk, Robert! Nem ezt az utat szántuk neki – dörmögte a sötéthajú férfi.
– Ha valaki, akkor csak Nina bírja
ki az ezzel járó terhet. A nyakék majd átsegíti őt a nehéz időszakokon.
Rengeteg minden múlik ezen, ti is tudjátok… végre célegyenesbe értünk, most nem
fordulhatunk vissza!
A szülők egymásra néztek, pontosan
tudták, hogy a professzornak igaza van. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a
rengeteg embert, akik a célért áldozták fel életüket.
– Szeretném, ha minél okosabb ifjú
hölgy lenne, s miután végez az egyetemen,(azután majd) a könyvtárban vigyázna a Voynich-ra! Edward,
Sonja, legyetek büszkék a lányotokra! – mosolygott kedvesen Robert.
Nina sötétbarna szemei félve, de
egyben kíváncsian ragyogtak az enyhén ráncos arcra. Izgatott volt, ezt nem
tagadhatta, és bár nem értette, miről folyik a csevej körülötte, a feketén
csillogó ónix nyaklánc annyira vonzotta magához, hogy érezte, képes érte bármit
megtenni, csakhogy végre a kezében tarthassa.
– Én… szeretném a nyakláncot –
hebegte, majd kivette Robert kezéből, és szorosan a markába szorította a hideg
követ.
A professzor elégedetten megpaskolta
a leány fejét, ezután felegyenesedett.
– Törekedjetek arra, hogy Ninának
minél nyugodtabb, boldogabb élete legyen!
– A szülei vagyunk, ez természetes!
– jelentette ki Sonja. – Ezen kívül még mit tehetünk?
– Egyelőre nem lépünk… azok ketten
hadd éljék a maguk kis világát.
– Mit hisznek, miért voltak kómában?
– A kórlapjukra az van írva, hogy
autóbalesetet szenvedtek.
– Hisz nem is tudják, mi az az autó!
– csóválta a fejét az egyetemi tanár.
– Majd megmagyarázzuk egy kis
emlékezetkieséssel, idővel úgyis meg fogják tanulni, hisz tudod mekkora az
intelligenciájuk!
– Igazad van… – bólintott Edward.
Robert
elégedetten végigfuttatta tekintetét a családon, a hatalmas nappaliján, majd
nagyot sóhajtott.
– Végre… több, mint tízezer év
várakozás után… elkezdődött!