Jó szórakozást ;)
4.
- H-hé…
mégis mit csinálsz? – Matthew hangja kissé rémülten rezegteti a levegőt.
- Most ezt
felhúzom… így ni! – halkan suttogom, hogy én is alig hallom.
A levegő hűvös,
langyos nyugati szellő mozgatja a hajam, gyengéden cirógatja az arcom. Sötét
van már, a Hold mindent bevilágít, mint egy óriási ezüsttükör, ami a ragyogó
csillagok fényét veti vissza rám és a farkasra. Már otthonosan érzem magam
ebben a közegben, a mindennapos telefonálgatás a városból jelenti az igazi
kínszenvedést. Mellettünk pattog a tűz, tücskök halk szólama hallatszik, az
aláfestést pedig az alattunk elterülő csordogáló, kristályvizű patak adja, a
Märből pedig mindent betöltő éjszakai akácillat tódul a selyemfüvű mezőre, ami
egyszerűen bódít.
- Mi ütött beléd? Megőrültél? – lihegi a férfi, akit még sosem láttam ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Az olvadt ezüst fehéren izzik, ajkai résnyire szétnyíltak a borosta alatt, a mellkasa egyeletlenül emelkedik és zuhan alá.
- Nem… akarom.
Egy szót sem szól, csak bámul rám. Miranda óta eltelt pár
hét és igyekszem megtenni azt, amit kért tőlem, próbálom Mattet kicsit
emberibbé nevelni, ha úgy tetszik, megszelídíteni, de ez közel sem olyan
egyszerű, mint amilyennek előszörre hittem. Eleinte próbálkoztam a
kedveskedéssel, a barátkozással, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ilyen
dolgokkal nála nem megyek semmire. Egyszerűen nem érti meg, hogy ez mit jelent.
Bizalmatlan másokkal szemben, hiába kedves mindenkivel, ez csupán látszat, egy
betanult cselekvés, ami régen talán jelentett neki valamit, de mára csak eltompult
gesztusok összekevert maradéka.
Aztán
próbáltam a bizalmába férkőzni, olyan dolgokat árultam el magamról, amiket még
soha senkinek, remélve, hogy majd ő is megteszi, de ennek sem lett semmi
haszna, csak annyi, hogy már tudja, egyszer megdobáltam tojással az egyik ex-pasim
új barátnőjének a házát… na, igen.
Próbáltam
embereket keresni a faluban, akik egyáltalán tudnak róla valamit, de
mindannyian csak húzkodták a vállukat, mondván: egyik nap csakúgy megjelent,
azóta itt van. Hogy honnan jött, mikor megy, mi a családneve, rejtély.
Több hétnyi
kemény megfigyelő munka után azonban rájöttem, hogy csupán egyetlen dologgal
kerülhetek hozzá közelebb, ez pedig a hatalmi egyensúly érzékeny mérlegének a
beállítása. Minden egyes este elkísért a városba, hogy telefonáljak, de
ugyanúgy viselkedett velem, mint a falubeliekkel. Kedvesen, de érdektelenül.
Feltűnt, hogy az egyetlen, aki iránt egy csöppnyi figyelmet biztosít, az a
félszemű medveharcos Caleb. Ő úgymond a vezető posztot tölti be, többször
csattant el kettejük között pofon és Matt, a magányos farkas megtanulta, hogy a
hierarchia csúcsán a fogadós áll. Tehát nekem is ezt kell tennem… mármint nem
összeverekedni vele, mert esélyem sem lenne egy vaddisznócsapkodó, csupaizom
vadász ellen, de valamiben le kell őt győznöm, valamiben le kell igáznom, hogy
engem is tiszteljen és segíthessek neki. Fogalmam sincs, miért fáradok ezen
ennyit, de valamiért, megmagyarázhatatlan okokból epedek azért, hogy
megismerjem tetőtől talpig. És most pontosan ezt teszem… uralmam alá hajtom a
férfit.
Az ujjaimat
jobban összeszorítom, hogy érezzem a keménységet, de erre Matthew felszisszen.
- Nagyon
rosszul csinálod – jelenti ki érzelemmentesen. – Feljebb kell fogni és nem
megtámasztani, hanem marokra. Érted?
- Értek
hozzá! Nem először csinálom, elhiheted! – csattanok rá.
Nehogy elfelejtsem… a kettőnk között lévő viszony nagyon
ingadozó… nagyon.
- Mégis
olyan vagy, mint egy szűzlány, aki fél az első csóknál!
- Te most
komolyan egy Madonna dalt idéztél?... – fapofával pislogok rá.
- Fogd be
és összpontosíts! Szorítsd keményebben, mert úgy fogod elérni a kellő hatást,
ezt meg húzd hátra! – utasítgat.
- Hagyj már
békén!
- Hülye
lány!
Megragadja az íjat, amit épp teljes erőből feszítek és
rángatni kezdi, egészen addig, amíg ki nem csúszik az ujjaim közül és hatalmas
koppanással homlokba nem talál, amitől rögtön a földre huppanok.
- Au! –
visítok fájdalmasan és nem is tudom eldönteni, hogy melyik a rosszabb? A
homlokom, a fenekem, vagy a megaláztatás?
Matt
csípőre teszi a kezét és győzelemittasan nevet, ami visszhangzik a hatalmas
mezőn, amin csak ketten vagyunk. Ez a törzshelye, napközben mindig itt henyél
egy fa árnyékában a patakparton, amikor épp vadra vár, én pedig, mivel eltökélt
szándékom megszelídíteni, csatlakoztam hozzá. Mindig megtűr maga mellett, de
gondolom ezt is csak kedvességből. Nagyon szereti a fegyvereit, ezért arra
gondoltam, hogy talán célba lövésben nyerhetek, de úgy tűnik ehhez sem értek és
amúgy mostanában az írás sem megy… csakis azon kattog az agyam, hogy minél több
időt töltsek a vadásszal és az erdővel. Ez a hely hihetetlen, szinte szerelembe
ejtett, nehéz lesz itt hagyni, pedig hamarosan vissza kell mennem és alkotni
valamit, de egyelőre egy jegyzet sem sikerül.
Mint egy
megsebzett állat, a tűz mellé húzódom és beburkolózom egy pokrócba és egészen
addig helyezkedem, amíg a lapos kavicsok be nem mélyednek alattam. Ez a szakasz
is a Mär egyik legszebb tájaihoz tartozik a kristályvizű patakkal, a magas,
smaragdzöld fűvel, a hófödte hegycsúcsokra való kilátással, de a
legkülönlegesebb, hogy az egész partszakaszt lapos, vízmosta színes kavicsok
alkotják, amik úgy csillognak, mintha üvegből lennének. Csodaszép.
A férfi még
mindig kacag, de csatlakozik hozzám, én duzzogva nézek fel rá. Mindig kihozza
belőlem a kislányt. A kezdeti érzéseim iránta, miszerint gyengének és
sebezhetőnek érzem magam mellette, mit sem változtak, azonban mostanra már
hangot és küllemet is adok ennek.
- Jól van,
be lehet fejezni… - morgom.
- Bocsánat
– mondja, lassan leáll a nevetéssel, majd szokásához híven megtöm egy pipát.
Szeretem,
amikor ezt csinálja, valamiért mindig megnyugtat és otthonérzést ad. Lassan és
mélyet szív a cseresznye illatú dohányból és nagy sóhajtással ereszti a sűrű
ködöt ki magából. Annyira lenyűgöz ez a rituálé, amit már oly sokszor láttam,
hogy mind a mai napig csendesen és tátott szájjal figyelem. Az első három
szippantás után ismét beszélni kezd.
- Mégis
hogy jutott ez eszedbe? Lőttél már íjjal?
- Nem… de
jó vagyok a számítógépes játékokban, gondoltam menni fog élőben is… - nehezemre
esik válaszolni, nagyon zavarban vagyok.
-
Számítógép?
- Igen, az
egy olyan dolog, ami elvégez helyetted minden olyan dolgot, ami sok időbe
telne. Ráadásul kapcsolatot is tarthatsz a távoli barátaiddal a segítségével,
de hiába magyarázom, nem fogod megérteni, ezt látni kell.
Matthew
sokáig hallgat és meredten bámul maga elé. Megbántottam volna ilyennel? Nem így
ismertem meg. Ki tudja, kezdek rá hatással lenni?
- Persze, hogy nem… hogy is
érthetném?...
Kínos csend telepszik meg rajtunk, nem is akarok
hozzászólni, inkább mélyen magamba szívom a cseresznye füstöt. Meglepetésemre
ismét ő kezd új beszélgetésbe.
- Szóval
szeretnél megtanulni íjjal lőni?
- Igazából
nem ez volt a célom… - dünnyögöm.
Kérlek farkas, ne kérdezősködj tovább, mégis mit
válaszolhatnék ezekre? Azért akartam célba lőni, hogy lenyűgözzelek, bekerüljek
a hierarchiádba és segíthessek neked normálisan civilizált emberként
viselkedni?
- Hanem mi?
Valaki nem ragad csak úgy íjat. Valamit biztosan akartál.
- Én… izé…
csak szerettem volna megismerni, hogy milyen lehet a te életed. Úgy értem…
milyen lehet…
- Ölni?
Rákapom a tekintetem, ő higgadtan, meredten bámul rám. Ebben
a pillanatban úgy tetszik, hogy a kitűzött célom sosem fog megvalósulni.
Matthew olyan élettelen… olyan hideg. Mint egy szobor, akit a Pokol köpött föl
magából. Félelmetes.
-
Gondoltam… tehát gonosznak hiszel… - elfordítja tőlem a fejét, ismét az az üres
érzés telepszik meg bennem, mint első este, amikor olyan sokáig bámultuk
egymást.
- Nem, én
nem…
- Francokat
nem! Azt már elhiszem, hogy nem érdekel a torz külsőm…
Ne, ne! Már megint ez a rohadt hülyeség! Mind a mai napig
próbálom faggatni a falubelieket, hogy mi ez az egész, de semmi válasz!
Gyűlölöm!
- Milyen
torz külső? Úgy beszélsz, mint egy agyonplasztikázott hisztigép, aki még mindig
nem elégedett a testével! Az Istenért, Matthew, száznyolcvan centi vagy és
csupa izom!
- Mindegy,
most ezt hagyjuk! Tehát elfogadsz engem, de azt hiszed, nem látom, hogy nézel
rám, amikor vadat viszek a faluba? Ölök. Minden nap.
Lehet, hogy
nem vagyok normális, de mintha lelkiismeret furdalása lenne. Érdekes, inkább
nem szólok semmit, hadd kiabálja ki magát.
- Nem
szeretem ezt! Gyűlölöm azt, hogy ezt kell tennem, de vezekelnem kell!
Összerándul a testem.
- Hogy
mi?... – halkan kérdem, nem is hallja meg.
- Azért
teszem, hogy legyen mit ennünk!
- Én tudom…
és nem is haragszom rád…
- Akkor
miért nézel rám így?
- Hogy?
Hogy nézek rád?
- Mint
mindenki más… te sem tartozol ide, mégis úgy tekintesz rám, mint egy idegenre.
- Mert nem
ismerlek…
Ködös, szürke szemei kitágulnak, az ajka résnyire nyílik,
látom, ahogy benne szakad a levegő. Az arcára most rá sem ismerek, most nem egy
vadállattal ülök szemben, hanem egy ijedt kisfiúval. Mégis mi van vele?
Teljesen kiszámíthatatlan.
___________________________________________________________________________
- Igazad
van… bocsánat.
- Semmi
gond.
- Visszamenjünk?
- Nem úgy
volt, hogy ma itt alszunk?
- Errefelé
veszélyes lenne. Inkább menjünk vissza a faluba – meg sem várja a válaszom,
csak feláll és beleszórja az izzó dohányt a patakba.
Ezek után
se ő, se én nem szólunk. Nagyon furcsán viselkedik. Az itt töltött lassan egy
hónap óta most először látom őt sebezhetőnek és mi kellett ehhez? Hogy szóba
kerüljön a külvilág. Azt már megtudtam, hogy Caleb az egyetlen, aki ki szokott
innen mozdulni, de csak az Emerson házig és csak nagyon ritkán, a többiek
egyáltalán nem. Azt mondják, hogy nekik nincs szükségük a nagyvilágra és jól
elvannak itt, de minden egyes este körém ülnek a gyerekek és felnőttek egyaránt
és a huszonegyedik század mesés találmányairól és eseményeiről kell nekik
mesélnem. Kivéve Mattet. Őt nem érdekli, olyankor mindig elvonul… mint mondjuk
mindig általánosságban.
A
hosszúfüvű mező harmat lepte és úgy csillog a Hold alatt, mintha minden szála
ezüstből lenne, mint egy hullámzó tenger. Most már értem, miért szeret Matt itt
lenni. Itt nem olyan feltűnő a szeme, amely mindenhol máshol a középpontban
áll. Felkukkantok rá, de nem tűnik épp jókedvűnek. Az ajkai összeszorulva
feszengnek és úgy tetszik, eszében sincs nekem megnyílni. Már a mai kifakadása
is nagy lépés volt. Vezekelnie kell… de vajon miért? Muszáj lesz megkérdeznem a
félszemű barátom, ezt nem hagyhatom annyiban.
Hamarosan
visszaérünk a faluba, a legtöbben most is a tűz körül ülnek, de ma
visszafogottabb a társaság, Gretának pihennie kell, hamarosan megszületik a
baba és ezt mindenki feszülten várja. Imádom az itteni összetartó erőt.
Mindenkit
mosolyogva figyelek, amikor a farkas csatakürtje végigbúg a gerincem mentén.
- Jó éjt.
Azonnal megpördülök a tengelyem körül, hogy szembeálljak
vele. Az ő háza az egyetlen, ami egy kicsit távolabb áll a többitől, közelebb a
rengeteghez és már a kis verandán áll, azonban rá másképp hat a nyers fa
tapintása. Engem mindig megnyugtat, még ha teljesen ki is vagyok kelve
magamból, ő viszont most nagyon zaklatottnak látszik, mintha kicsit aggódna.
- Igen,
neked is – mosolygok, megpróbálom ezzel megnyugtatni.
- Majd
máskor kint alszunk, rendben?
Sokáig hallgatok. Komolyan emiatt aggódik? Hogy haragszom
rá, mert nem alszunk kint? Ez… hehe… aranyos.
- Persze, ma úgyis írnom kéne – vakarom a fejem
közben.
Az igazság, hogy az írás miatt jöttem ide, de itt minden
annyira nyugtató és kellemes és imádnivalón kikapcsoló, hogy egy oldalt nem
tudtam összehozni, más pedig már kész lenne egy fél könyvvel.
- Hogy
állsz vele?
Elmosolyodom, mert tudom, hogy ez az egyetlen téma, ami egy
kis izgatottságot hoz ki a farkasból. Nagyon szeret olvasni, hoztam már neki
pár regényt Silverflowerből. Az enyémeket is szeretné megnézni, de nem akarom,
hogy lássa. Kaptam már nagyon kemény kritikákat a kritikusok krémjéből, de
valamiért érzem, hogy az övék szinte dicséret lenne Mattéhez képest.
- Sehogy –
motyogom.
- Majd
kitalálunk valamit.
Bólogatok, többet nem tudok hozzáfűzni, ilyenkor Matt
teljesen elvarázsol a szelídségével. El sem tudom képzelni, hogy lehet ekkora
kontraszt a személyiségei között. Van a vad, kemény és bunkó és van a kedves,
aranyos, gondoskodó. A legvalószínűbbnek azt tartom, hogy ő észre sem veszi
magán, hogy mennyire összetett.
- Szia –
suttogja, majd becsukja maga mögött az ajtót.
Én még ott állok egy darabig és bámulom a deszkákból
összetákolt szerkezetet, ami most elválasztja tőlem. Nem szeretek tőle
búcsúzkodni, annyira… üres vagyok utána. Ez furcsa… üres vagyok, ha nem szól
hozzám, ha nem néz rám és amikor nem láthatom, ha nem ismerném magam, azt
hinném, hogy belé vagyok zúgva, de persze ez nem igaz. Vele ellentétben én
tisztában vagyok a lelkem és érzéseim árnyaltságával, nem, ez nem szerelem,
egyszerűen csak megbabonáz a történetével. Minden egyes vele töltött nap után,
egyre biztosabb vagyok abban, hogy valamit rejteget és meg kell tudnom, mi az,
meg, hogy róla kéne könyvet írnom. Komolyan.
A tűznél
ülők, akik közül már mindenkinek ismerem a nevét, integetnek felém, hogy menjek
oda. Mosolyogva vágok át a házak között és elégedetten, nagyot nyögve ülök le
egy rönkre, majd egy korsó, Caleb által készített házi sört nyomnak a kezembe.
Hárspálinkát azóta sem ittam…
- Meddig
tervezel maradni, Em? – kérdi Paul, a kicsit kövérkés, pirospozsgás férfi, aki mindig
ugyanazt a szakadt kertésznadrágot és szalmakalapot viseli.
- Hát… még
egy hónapot szeretnék legalább – mondom óvatosan, ilyen kérdést még nem tettek
fel, mindig inkább marasztalni akartak.
- Lehet,
hogy nem kéne, tekintve, hogy jön a Második Hol…
Nem tudja végigmondani, mert a most érkező Caleb hatalmas
tenyerével befogja a száját, én nagyokat pislogva nézek fel rá.
- Őőő… -
nem tudok magamból mit kipréselni, a többiekre pillantok, tágra nyílt szemekkel
villámokat szórnak Paul felé.
- Ne ijeszd
el a vendégünket, fafejű! – suhintja hátba Caleb nem túl kedvesen az egérhangú
férfit, miközben leül.
- Igen, te
hülye! – próbálkozik szigorúnak hallatszani Mike hangja, aki Paul testvére és
mindig együtt vannak, annak ellenére, hogy teljesen más személyiségek, ebből
adódóan rengeteg a vitájuk, de rendkívül szórakoztatóak.
- Mi ez a
dolog? – kérdem mosolyogva.
- Semmi,
csak egy ünnep, amit a falu lakói találtak ki és minden évben megünneplünk,
ennyi – motyogja a fogadós, mélyen a tűzbe néz, nem rám, mintha most félne
tőlem.
- Értem. Ez
nem gond, szívesen megismerem a szokásaitok, érdekel.
Nagyot hallgatnak körülöttem, szinte hallom is, ahogy a
fejükben kattognak a fogaskerekek, gondolkodnak, hogy mit kéne mondaniuk. Most
át akarnak verni? Nem így ismertem meg őket, hogy ilyenek lennének.
- Mi is
szívesen megismertetnénk veled, de… lehet, hogy nem jó ötlet – próbálkozik a
magyarázkodással Sean, a testvértrió harmadik tagja, aki ugyan csak barát, de
mintha ő is a családjuk része lenne.
- Miért? –
feszülten mocorgok, eddig még egyszer sem zárkóztak be előttem. Nem
kedvelnének? Csináltam valamit?
-
Veszélyes! – vágja rá Paul, amire Mike annyira vállba üti, hogy a sört is
kiköpi. – Te féleszű, mit ütsz-vágsz?! Nem én vagyok az ellenség! – rám villan
a szeme, amire megdermedek.
- É-én? –
elhal a hangom a szó végén és összefacsarodik a szívem. Annyira jól éreztem
magam itt és az egész csak megjátszás volt a részükről?
- Jaj,
dehogy kisasszony – Caleb mellém ül és kedvesen átkarolja a vállam. Úgy
magasodik fölém, mint egy mindentől megóvó sziklafal.
- Csak azt
hittem… - bánatosan nézek.
- Nem, de
meg kell értenie, hogy mi szeretjük a vendégeket, azonban ilyenkor egy másik…
faluból is jönnek.
- A Mären
belül van más ilyen közösség is? – felkapom a fejem, mert ez nagyon érdekel.
- Igen
Emilia Kisasszony, rengeteg rajtunk kívül. Ők viszont nem kedvelik az
idegeneket és… nagyon agresszívak tudnak velük lenni.
- Igen,
igen! – csapkod a levegőbe izgatottan Paul. – Nyársa húzzák az embert és…
Ismét befogják a száját, de későn, köpni nyelni nem tudok.
- Nyárs?! –
visítom kis idő múlva.
- Dehogy,
kisasszony – nevet erőltetetten. – Paul azért mond ekkora ostobaságokat, mert
nagyon nem kedveli őket és csak meg akarja kegyed óvni!
- Ó… értem.
Tehát nem bántanak.
-
Tettlegességgel… de szavakkal… villásnyelvű bestiák.
- Hát, ha
mindenkit ennyire zavar, hogy itt lennék, akkor…
- Isten
ments, nem zavar, csak nem akarjuk, hogy baja essen! – szabadkozik a fehér
szakállas férfi, akinek új gyöngyöket fűzött Engel a szőrszálai közé. Nem tudom
megállni, ezen muszáj egy picit kuncognom.
- Rendben,
akkor talán egy estére visszamegyek Emersonékhoz, ha úgy megfelel.
- Tökéletes
lenne kisasszony, tudtuk, hogy meg fogja érteni – mosolyog és jobban magához
ölel. Néha úgy érzem, hogy apám helyett igazi apám…
Kicsit még
beszélgetek velük mindenféléről, persze Manhattan nem maradhat el, de igyekszem
terelni a témát, engem legalább annyira érdekel az ő világuk, mint őket az
enyém. Szeretnék róla minél többet megtudni, mert nagyon érdekes és engem,
legalább is reményeim és rézéseim szerint is, teljesen befogadtak. Mindig
érdekes egy ilyen zárt közösségről írni, megfigyelni őket és ahhoz képest, hogy
harmincan sincsenek, hihetetlen, hogy mennyi-mennyi történet van itt, de… egyik
sem szárnyalja túl Mattet. Ez a Második Hold-ünnep nagyon megmozgatja a
fantáziám, talán ki tudok találni valamit erre, lehet, hogy fantasy lesz. Igen,
ide az illik, egy fantasy regény. A bökkenő az, hogy ilyet még sosem írtam,
csak mindig próbálkoztam vele, azonban állandóan kudarcba fulladt, de
remélhetőleg ez most a felfedezések időszaka lesz és hamar bele fogok rázódni.
Reggel a
szokásos életképre ébredek. Fölöttem fehér háló feszül, a hajnali napsugár
kellemesen cirógatja a testem, odakintről már hallani az emberek duruzsolását.
Imádom. Annyira nyugtató, ez a legjobb gyógyszer, de veszélyes is. Keményebben
rá lehet szokni, mint bármelyik dogra. Őszintén megvallva nincs kedvem már
hazamenni, annyira hozzászoktam itt mindenhez és minden annyira tetszik, hogy
el sem tudom képzelni az életem másképp. Lehet, hogy itt fogok írni és majd
innen beküldöm postával a dolgokat. Ez is megoldás. Csak Alice és a családom ne
lenne olyan messze… anyám nem bírná ki nélkülem.
Pizsamában
kicsoszogok a verandára, végignézek az embereken, mindenki kint ügyködik, Matt
épp egy szarvassal a vállán baktat az erdőből, a többiek halat hoznak, a nők
hordják a szennyest, még Greta is kint van, bár csak teát iszogat. Szegényem
alig tud már ülni, de tündérien néz ki. Gyorsan felöltözöm és a nők után
szaladok, szokásom, hogy segítek nekik mindenben, ez is a beilleszkedésem
szolgálja.
Csak a
pataknál érem őket utol, ahogy épp nekiállnak az első adagnak. Bár szappannal
mosnak, de ez olyan anyagból készült, ami nem szennyezi a környezetet.
Hagyományosan megy itt minden, köveken tisztítják a ruhákat kézzel, még teknő
sincs. Magam elé veszek egy adagot és azonnal neki is látok.
- Reméljük
Gretával minden rendben lesz – sóhajtja Lina, az enyhén öregedő hamvas hajú nő,
aki mindig majd kicsattan az erőtől.
- Igen, már
egy hete meg kellett volna születnie a babának, a bába mondta – válaszolja a
szőke hajú lánya, Meg.
- Bába? –
kérdezek vissza. – Nem is tudtam, hogy van bábátok.
- Ő egy
kicsit mélyebben lakik az erőben és csak késő éjjel merészkedik ki a vackából.
- Ez fura…
- motyogom.
- Nem a
legkedvesebb nőszemély, de segít a gyermekeinknek – nevetnek, én csak magamban
somolygok.
- De
mindenki tudja, hogy a Hold-ünnep miatt késlekedik a gyermek… - károg a
társulat legidősebb asszonya, aki hamarosan száz… azaz száz éves lesz! El sem
hiszem! Hófehér a haja, a bőre olyan ráncos, mint a csizmatalp, a szemei pedig
ébenfeketék, a szembogara sem látszik. A hangja és a külleme is megvan hozzá,
hogy kiköpött gonosz boszorka legyen, már csak egy holló kéne a görbe hátára.
- Melinda
asszony ilyet csak ne is mondjon! – korholja illedelmesen Lina.
- Rosszkor
fogant! Én megmondtam előre! – folytatja Melinda asszony. Azt hiszem, még egy
strigulát behúzhatok a Boszorkák Baljóslatai cím alá a javára. Talán ők jobban
fognak reagálni, ha kérdezek valamit, a nők itt nagyon szeretnek egymás között
pletykálni.
- Miért? Ez
a Második Hold-ünnep ennyire befolyásolni tudja a dolgokat? – teszem fel a
találós kérdést, de szinte ugyan azt a reakciót kapom, mint tegnap este a
férfiaktól. Hallgatnak.
- Ez egy
nagyon spirituális esemény, drágám – hörgi a vénasszony.
-
Spirituális… - ismétlem monoton hangon.
- Gonosz
szellemekkel.
- Elég
legyen! – reccsen rá Lina.
Inkább nem kíváncsiskodom tovább, hanem elkezdem egy újabb
fehér vászoning tisztítását. Azt hiszem ez Matté. Igen, idáig érzem az illatát. Mélyen a
vízbe mártom, amíg ázik, felnézek az égre, de csupán halványkék foszlányok
látszanak a lengedező lobokon át. Táncolva buknak át rajtuk az aranyszínű
sugarak, amik egy őrült kaleidoszkóp csábító pörgésére emlékeztetnek. Ennél
gyönyörűbbet kitalálni sem lehetne. Épp, amikor facsarni kezdem, halk léptek
hallatszanak mögülem, ágtörés. Linára és Megre pillantok, akik nem feltűnően,
de feszülten felpillantanak és a kötényük alá nyúlva már húzzák is elő az
önvédelmet szolgáló késeket, Melinda asszony csak nyugodtan mos tovább.
- Emilia,
meg ne moccanj! – suttog Meg és lassan feláll, de szinte azonnal vissza is ül
nyugodtan a helyére. Ezek szerint nincs gond, de azért örülök, hogy ennyire fel
vannak készülve, de akkor mégis ki járkál itt?
- Emilia! –
hallatszik a hátam mögül a már jól ismert búgás. Ez Matthew.
Azonnal hátrafordulok és rámosolygok, ő pedig gyengéden,
vidáman viszonozza a gesztust. Ez remek, akkor a tegnapi feszült
hangulatnak nyoma sincs.
- Szia, mit
keresel itt? – kérdem.
- Érted
jöttem. Van kedved nekem segíteni? – egy göcsörtös törzsnek támaszkodik, onnan
les felénk, mintha méregetne. Nagyon meleg van, rajta mégis ott van a szokásos
sötétzöld, hosszú kabát, ami nélkül csak nagyon ritkán látom.
- Most itt
segítek – kicsit kidugom a nyelvem felé, szeretek vele csipkelődni, ő pedig
mindig veszi a lapot és viszonozza. – Ha annyira fontos, segíts nekünk, akkor
hamarabb kész leszünk.
Nem szól
semmit, csak morgolódik és lehajtja a fejét. Eszében sincs ilyesmiket csinálni,
nagyon tartja magát a nemi szerepekhez, ami furcsa, tekintve arra, hogy nincs
rendesen szocializálódva. Vagy lehet, hogy pont ezért?
- Na, gyere!
– jobban széthúzza a mosolyt szögletes arcélei között és nem tudok neki
ellenállni. Tudom, tudom. Gyenge vagyok.
Kérdőn a
többiekre pillantok, ők bólogatnak, hogy nyugodtan. Nem kell több, azonnal
hagyom Matt csábító illatú, szexi fehér ingjét és mellé megyek, ő pedig azonnal
vezetni kezd mélyen az erdőbe.
- Tudod,
nem kéne csak úgy settenkedned mögénk.
- Miért? –
felvonja az egyik szemöldökét.
- A
többieknél volt kés, mi van, ha előbb cselekszenek, csak aztán gondolkodnak?
Hangosan, jókedvűen felnevet, olyan módon, amilyet eddig még
nem hallottam tőle. Kezd feloldódni.
- Attól nem
tartok, hogy kárt tesztek bennem. Neked még lenne esélyed ellenem, de nekik
nem.
- Én nem is
tanultam önvédelmet soha.
- De ha
tanulnál, nagyon jó lennél benne.
Felkapom rá a fejem és nagyokat pislogok. Matthew… most
flörtöl? Ez komoly? Jaj, nagyon aranyosan csinálja a kis átokfattya. Lehet,
hogy ez a taktikája, először a kiszámíthatatlan viselkedéseivel összezavarja a
nőket, aztán amikor elég sebezhetők, lecsap rájuk.
- Eh… izé…
hülyeség – motyogom.
- Ahogy
gondolod – jelenti ki egyszerűen menet közben.
Ennyi? Most hagyja így levegőben lógni a dolgot?
- Amúgy is,
mire kellek? Hova megyünk?
Jóval elém kocog, egészen pontosan egy fához megy, de ahogy
nézem, ez nagyon különleges fajta, még sosem láttam ehhez hasonlót. A törzse…
narancssárga. Lopva körülnézek, elszórtan előttünk látok még pár ilyet. Matthew fogást keres a törzsön, majd egy pillanat alatt felszökell,
bár a farkasok nem másznak fára. Halk recsegés és mocorgás hallatszik a sűrű,
zöld lombból, majd hirtelen nagy robajt csapva egy köteg inda landol előttem.
Annyira megzavar a koncentrációban, hogy hangosan felsikoltok és hátrálok pár
lépést, amire Matt kidugja a fejét az ágak közül.
- Minden
oké?
- P-persze,
csak a szívbajt hoztad rám! – korholom a szívemet keresve. Amikor végre egy
kicsit meg tudom nyugtatni, a halomra nézek. Ezek a liánok is legalább olyan
érdekesek, mint a fa, amiről származnak. Egészen vékony és olyan, mintha a
természet a maga gyönyörködtetésére kötélszerűen összefont volna egy narancs és
egy zöld madzagot. Leguggolok mellé és a kezembe veszem. Egész selymes,
ráadásul iszonyatosan édes illatot áraszt magából.
- Nagyon
bódító – kiabálom föl neki.
- Nekem
mondod? Idefent meg lehet fulladni.
- Mi ez?
Még egy halom csapódik a korhadt avarral fedett földre, de
ezt szinte már észre sem veszem. Matt egy huppanással előttem terem, egyszerűen
leugrik a fáról és guggolva érkezik meg.
-
Boszorkánykötél.
- És minek?
- A Második
Hold-ünnepre. Ilyenkor az a szokás, hogy ebből hálót fonva körbevesszük az
egész falut egészen a fák legtetejéig.
- Hú… az jó
sok munka lehet. És én arra kellek, hogy…
- Segíts
nekem gyűjteni és fonni. Az ünnep holnap lesz, addig végeznünk kell – komoly
arccal simít végig az indákon.
- Ebben az
esetben ez előbb is eszedbe juthatott volna – dörmögöm.
- Sajnálom,
de csak ezen a napon érnek meg, tehát sietnünk kell.
- Ugye
tudod, hogy nem fogunk végezni holnapra – mélyen a szemébe nézek, ő pedig állja
ezt, úgy tekint rám vissza, mintha egy verseny lenne. Farkasszemet nézünk. Vagyis, csak én.
- Muszáj
lesz. Ez azt jelenti, hogy ma bepótolhatjuk a tegnapit és kint alhatunk a
mezőn.
- Haha… de
jó, már alig várom.
Sötétedésig
csak azt nézem, ahogy Matt egyik fáról a másikra ugrál, amivel még nem is lenne
semmi bajom, de engem használ málhás lónak. Konkrétan körbe vagyok tekerve
Boszorkánykötéllel, már alig tudok mozogni, de elvárja, hogy tartsam vele a
lépést, de már teljesen kifáradtam, nem bírom tovább. Lerogyok a földre és
lihegve dőlök neki egy fának.
- Mi az? –
kérdi érzelemmentesen, amikor visszatér még egy tekerccsel.
- Nem… nem
bírom – zihálok. – Elfáradtam.
- Ez még
nem elég – dörmögi.
- De akkor
is elfáradtam, értsd meg!
Leül mellém és egy kulacsot tart a számhoz, engedelmesen
felemelem a fejem, amire jéghideg víz ömlik végig a torkomon. Jó, hogy megitat,
mert a kezem sem tudnám megmozdítani.
- Ne
haragudj, ez a bódító illat kiszívja az ember erejét.
- Nem gond,
de én ma itt fogok aludni, hehe – erőtlenül nevetek.
- Azt nem
hagyhatom, ez túl veszélyes környék.
- Én
viszont nem fogok innen felállni, azt biztosra veheted – ismét kidugom rá a
nyelvem.
- Nem is
vártam el – huncutul elmosolyodik, majd egy szempillantás alatt a kezébe kap,
de most nem vág a vállára, mint amikor ajándéknak vitt a szeretőjének.
Kedvesen,
védelmezőn tart az izmos karjaiban, az orrom pont a szögletes állkapcsát
érinti, keményen karistol a borostája. Nagyon romantikus lenne… minden más
helyzetben hercegnőnek érezném magam, de most ezekbe az izékbe tekerve inkább
vagyok krumpliszsák. Elég lelombozó.
Meg sem
állunk a selyemfüvű mezőig, a lapos kavicsos kristályvizű patakpartig. A
vérvörös és aranyszínű izzó nap épp most bukik alá a horizonton a hófedte
hegycsúcsok mögött. Mesés. Mese… itt
minden olyan meseszerű. A farkas két lábra állít és amilyen gyorsan csak tud,
megszabadít a kötelékemtől. Amint lekerülnek rólam, máris sokkal frissebbnek
érzem magam, elmúlt a fáradtságom.
- Jobb? – kérdi.
- Sokkal.
- Tényleg
csak az illat. Tudsz belőle hálót kötni?
Kérdően pislogok rá.
- Őőő… nem.
Manhattanben nőttem fel, örülök, hogy hajat tudok fonni, hehe.
- Nem
nehéz, de akkor addig csak terítsd ki szálanként mindet, egészen kinyújtva, addig
én visszamegyek még, rendben?
- Értettem,
Mr. Rabszolgahajcsár – kuncogok.
Kelletlenül csóválja a fejét, aztán eltűnik ismét a szemem
elől.
De még
milyen hosszú időre… alapból is úgy tervezte, hogy ilyen sokáig el fog maradni?
Nem gyűjtöttünk tűzifát és azóta teljesen besötétedett, csupán a Hold halvány
ezüstös fénye ad valami fényt, de ez rettenetesen kevés tekintve arra, hogy egy
mezőn vagyok… mögöttem erdő… egyedül… basszus, remélem hamar visszajön, mert
még tíz perc egyedül és összecsinálom magam!
Próbálom
dudorászással kiűzni a fejemből a baljós gondolatokat, miszerint erre téved egy
őrült és… megtámad egy baltával… vagy egy hurokkal hátraránt… édes Istenem.
Nagyot
nyelek, amikor mögöttem megroppan valami és a derékig érő fű susogni kezd és
határozottan nem a széltől. Az egyszerűen csak elfütyülget fölötte, ez valami
más, ez egy élőlény. Lehet, hogy egy vadállat? Mondjuk egy… vaddisznó, vagy egy
medve! Francba, egy medve azt csinálhat velem, amit akar!
A sötétbe
hunyorgok, egy kövér alak tart felém. Ez nem Matt… ez kizárt, hogy Matt legyen,
őt felismerem, ez valaki más. Franc, franc, franc! Semmi eszköz nincs nálam,
amivel megvédhetném magam! Utolsó elkeseredésemben a patakpart egyetlen fájához
rohanok és letörök róla egy ágat. Ha legalább tüzem lenne, akkor
meggyújthatnám, de így semmi haszna! A kövér alak egyre csak közeledik, én majd
összeesek a félelemtől, de ez adrenalint is ad, ezért lassan a mező felé
hátrálva, gondosan ügyelve arra, hogy a kavicsok ne csikorogjanak a talpam alatt
a kövér ember mögé settenkedek, majd egy nagy kiabálással a vállába bököm a
faágat, de az azonnal eltörik rajta. Az ember nem szól semmit, elkapja a
csuklóm és megpörget a levegőben, hogy két méterrel, már jócskán a fűben
érkezem meg, majd azonnal rám veti magát és az arcomba liheg. Az egész
művelethez nem kellett több, mint három másodperc.
- Mégis mi
a jó franc ütött beléd?! – kiabál Matthew.
Fenébe, akkor ez mégis ő volt? Persze, hiszen csak körbe
volt tekerve liánokkal.
-
B-bocsánat, én csak… - zihálom.
- Te csak?!
Van fogalmad róla, hogy egy olyan ággal esélyed sem lett volna, ugye?
- Én csak…
nem ismertelek fel, ne haragudj!
Próbálom kivenni a tekintetét, nem tudom, hogy most
haragszik-e vagy jókedvű, a holdvilág pedig kicsit sem segít, teljesen sötétbe
burkolja őt. Tényleg az éjszaka teremtménye, ilyenkor van teljesen elemében.
Igazam volt, egy vadállat settenkedett mögöttem. Egy farkas, aki bármikor
széttéphet.
- Bolond
vagy! Egy ággal? Még szerencse, hogy én felismertelek, különben most szedegethetném
a végtagjaid – elégedettség vibrál valahol mélyen a csatakürtben, de ez
megrémiszt, nagyot nyelek.
-
L-leszállnál rólam? – nyögöm, még mindig a szemeit kutatom, de nem találom.
-
Leszálljak? – az ujjai megfeszülnek a csuklóm körül és a fejem fölé emelik,
erre a szívem heves dobogással reagál.
Már megint
mit művel az eszetlen?
- Nehéz
vagy basszus! – reccsenek rá, Matthew nevetve lefordul rólam.
- Jó, jó,
csak vicces volt téged kiterítve látni, haha.
- Közel sem
volt vicces… - morgok.
Kiterítve látni… eszméletlen, milyen szexuális töltete volt
a hangjának, ez a kijelentés erotikusabb volt, mint maga a helyzet, bár ő
valószínűleg csak arra gondolt, milyen szép lenne a bőröm egy kandalló előtt.
- Soká
jöttél…
- Igen, de
sikerült eleget gyűjtenem, meg hoztam tűzifát is, de a kis akciód miatt
szétszórtam valamerre, jó lenne, ha megkeresnéd, addig én kiterítem ezeket –
magára mutat, ő nyolcszor annyi Boszorkánykötelet tekert magára, mint rám.
Mindent
elrendezünk, világosságot csinálunk, majd nekilátunk a hálókötésnek, ami vele
egész jó mókának bizonyul, de iszonyatosan fárasztó. Megmutatja, hogy kell
csomózni, merre kell fordítani és lehet, hogy nem is lenne olyan nehéz, de a
tíz méteres liánokat nem lehet csak úgy kézben fonogatni, mászkálni kell velük,
futkosni, és jócskán belenyúlik a következő nap délelőttjébe, amire végre
feltekerjük az óriási és kifejezetten nehéz kötegeket és visszatérünk a faluba.
Valamiért
most mindenki nagyon feszültnek látszik, a hangulat közel sem olyan, mint eddig
szokott lenni… inkább olyan… szomorú és… félelemmel teli. Lehet, hogy én
tévedek, de egy ünnepségnek nem ilyennek kéne lennie. A fogadóhoz érve Caleb
azonnal elénk jön és sürgetve elvon Matthew mellől.
- Emilia,
te még itt vagy? Azonnal el kell menned!
- De… én
még maradnék… - mentegetőzök. – Legalább a köteleket hadd segítsek feltenni.
- Szó sem
lehet róla! – reccsen rám az ősz, csupa izom férfi, amire összerezzenek. Sosem
beszélt így velem, teljesen megrémiszt és most tűnik csak fel mennyire szerencsés
vagyok, hogy a barátomnak mondhatom a félszeműt. Semmiképp nem akarom
ellenségemnek tudni… hangja akár a mennydörgés, tekintete orkán, a markában
ezer villámot is meg tudna tartani… elképesztő.
- Hagyd,
Caleb, hadd segítsen – Matthew egy kicsit hátrébb húzza a vállánál fogva,
ügyelve arra, hogy kellőképp tisztelettudó legyen.
- Nem,
Matt, most azonnal vissza kell mennie Silverflowerbe! Ez egy kicseszett
parancs!
Köpni-nyelni
nem tudok. A mindig nyugodt és kiegyensúlyozott zen-mester Hegyomlás Caleb
káromkodik és ki van fordulva önmagából. Miért viselkedik így? Milyen ünnep ez,
te jóságos ég?
- Még
napnyugta előtt visszakísérem, addig úgysem kezdődik el, te is tudod –
nyugtatgatja a farkas, aki bár nem hozzám beszél, de le sem veszi rólam a
szemeit. Milyen fagyosak.
Caleb
morgolódik, de nagy nehezen megenyhül és a vállamra teszi a kezét.
- Bocsásson
meg kisasszony, ez egy nagyon feszült időszak… - mentegetőzik, de annyira
megrémített, hogy csak serényen bólogatni tudok. – Napnyugta! – veti oda a
farkasnak, aki biccent, ezután a hegyomlás távozik.
- Basszus…
- hitetlenkedve suttogok.
- Mi az?
- Caleb… mi
volt ez?
- Kibújt
belőle a falkavezér.
- De miért?
Ez egy ünnep, nem?
- De… -
dünnyögi.
- Akkor nem
vidámnak kéne lennie?
Matt nagyot sóhajt, komor fejét lehorgasztja és felém tart
egy hálóvéget.
- Nézőpont
kérdése, hogy egy ünnep… kinek okoz örömöt.
Bennem akad a levegő és földbe gyökerezik a lábam. Ez ilyen
komoly lenne? Jobban meg vannak bolondulva, mint amikor a torzságról
kérdezgetek. Mi a fene folyik itt? Ugye… nem fognak feláldozni senkit?
Még mielőtt
visszakísérnének a városba, gyorsan harapok valamit, de tényleg nagyon sietve,
mindenki fenyegetően néz rám. Lehet, hogy nem jöhetek vissza többet? Matt az
ajtóm előtt vár és a szokásosnál is sürgetőbben rángat egészen a Mär végéig,
ahonnan már látom az Emerson rezidenciát.
- Holnap
érted jövök.
- Reggel?
- Délután…
majd figyelj ki az ablakon! – már háttal áll nekem és indul is szinte futva, de
még egyszer visszafordul. – Emilia… ha… minden jól megy…
- Igen? –
pihegve kérdem.
-
Megtanítalak az önvédelemre… szükséged lesz rá, ha maradsz! – meg se várva a
válaszom visszarohan.
Csóválom a
fejem, egyáltalán nem értem, hogy mi folyik odabent. Nagyon nem akarják, hogy
ott legyek. Lehet, hogy ez egy nagyon fontos közösségi esemény és még nem
fogadtak be annyira, hogy láthassam. De akkor mégis… mi lehetett ez a nagy
feszültség?
Kissé
szomorkásan baktatok a panzió felé, a lámpák már égnek odabent, a Nap a
szokásosnál gyorsabban nyugszik le. Azt mondták, napnyugta előtt nem kezdődik
el… ezek szerint az ünnepet hamarosan megnyitják. Ahogy ezen gondolkodom, egy
hatalmas, várfagyasztó sikítás hasít át az erdőn, még a leveleket is
megrezegteti. Olyannyira magas ez a hang, hogy be kell tapasztanom a fülem. Ha
lenne itt valami üveg, biztosan szétrepedt volna. Mégis mi a fene?
Jobbnak
látom, ha inkább berohanok Emersonékhoz. Bár még sosem hallottam ilyen hangot,
ösztönösen érzem, hogy semmi jót nem jelent. Egyre jobban kapkodom magam alatt
a lábaim, majd kirántom az ajtót a helyéről és hangosan becsapom magam mögött,
ahogy belépek, majd lihegve nekitámaszkodom. Ben és Mr. Emerson szokásosan egy
asztalnál ülnek, most kártyázgatnak, kíváncsi, nagy szemekkel néznek rám, nem értik,
miért lihegek.
- Ő…
he-hello… - pihegek.
- Miss
Quinn – emeli meg a baseballsapkát a fején a borzas szakállú öreg.
- Mi
történt Em? – kérdi kíváncsian Ben, kis kárörvendés látszik az arcán.
- Se-semmi…
én csak… ma itt aludnék, ha nem gond.
Összemosolyognak, szinte hallom a gondolataikat: haha, végre
rájött, hogy milyen rossz ott!
De ez nem
igaz… elkergettek, valljuk csak be. Istenem, miért vagyok ennyire pokolian
kíváncsi?
- Szóval… -
letörlöm az izzadtságot a homlokomról – A szoba, amiben aludtam első éjjel, még
üres?
- Hát
persze, Miss Quinn.
- Remek,
köszönöm! – rohanni kezdek felfelé.
- Ma nem
telefonálsz Alicenek? – kiált utánam Ben.
- Ma
hívjátok fel ti! Mondjátok meg neki, hogy jól vagyok! – egy újabb hatalmas
ajtócsapással jelzem mindenkinek, hogy megérkeztem a szobába.
Azonnal az
ágyra ülök és lihegve bámulok ki a fejemből. Mégis mi volt az a sikítás?
Megrémített. Minden embernek ijesztő lett volna, de… nekem… ez annyira… ismerős
volt. Valahol már hallottam ilyet… a sajátomnak éreztem. Az ablakomhoz lépve a
Mär ugyanolyannak tűnik, mint első nap, bár már tudom, hogy milyen is valójában,
már nem idegen és jobban szeretem, mint a szülővárosom.
A nap
hátralévő részében hol az ágyon gubbaszkodtam, hol az erdőt pásztáztam. Arra
várok, hogy egyik pillanatban felcsapnak a faluból a lángok és a kellemes
langyos szellő, ami most olyannyira hiányzik, idáig szállítja a falubeliek
vidám sikoltozását, de semmi. Haláli a csend. Ijesztő a csend. Idegesítő a
csend és a kíváncsiság mardosó karmai egyre inkább hatalmukba kerítenek. Tudnom
kell mi folyik odabent, mert ha egészen holnap délutánig idebent kell ülnöm, én
megőrülök! Látnom kell! De le már nem mehetek, Emersonék még ébren vannak és
biztosan megakadályoznának abban, hogy ilyen késő este elinduljak a végtelen és
veszélyes Märbe. Az ablakot kell használnom. Igen.
Izgatottan
húzkodom ki egyik komódfiókot a másik után és minden lepedőt összegyűjtök, amit
csak találok, majd összekötözöm őket, mint a filmekben és az ágyhoz kötve kimászom
az első emeleti szobámból. Amint füvet ér a lábam, rohanni kezdek az erdő felé,
mintha az életem múlna rajta. Magam sem értem, hogy mi ez a hihetetlen,
fojtogató érzés a lelkemben, izgatott vagyok, boldog és félek egyszerre és ez
az őrülten kavargó egyveleg ránt magával, nem is figyelek oda, hogy merre
megyek, csak ösztönösen kerülöm a fatörzseket, ugrom át a bokrokat, valamiért
sikítani, ordítani van kedvem, pontosan úgy, ahogy napnyugtakor hallottam.
Érzem belül, hogy képtelen lennék rá, de mintha… régen… valamikor régen én is
magaménak tudhattam volna ezt a képességet, csak valahogy kitépték belőlem… mi
ez az érzés? Jobban látok, jobban hallok és a korhadó fák, a nedves moha
illata, a holdfény baljóslatú fénye… mámorít, szinte kéjesen. Egészen addig
tart ez az esztelen vágta, amíg meg nem látom az én hőn szeretett falum. A
Boszorkánykötélből készült burok mereven telepszik meg a fákon, olyan, mintha
egy óriási pók szőtt volna rá csapdát, pedig mi voltunk. A farkas és én. Most
nem ég a tűz, furcsa, mert csak akkor nem gyújtanak semmit, amikor esik az eső
és ma különlegesen szép este van. Nem akarom, hogy meglássanak, így egy
bokorban keresek magamnak búvóhelyet, onnan leselkedem.
Ha jól
látom, mindenki egy ház köré van tömörülve, mégpedig… igen… ez Greta háza.
Lehet, hogy épp most szül? A fenébe, én pedig nem lehetek ott!
Annyira
előre hajolok, hogy majdnem előre esek, még jó, hogy meg tudom magam
támasztani, mert ismét egy hatalmas vérfagyasztó sikoly hagyja el valaki száját
és ez nem fájdalomból fakad, ez biztos. Végigborsódzik a hátam tőle, szinte
közvetlenül mellőlem hallatszik. Kicsit megkerülöm a bokrot, hogy ne legyek
senkinek se feltűnő, jó, hogy ezt teszem.
Hörgés…
fröcsögő nyál… mi a franc? Hiába félek, a kíváncsiság nagyobb úr. Kidugom a
fejem a levelek közül, bár ne tenném, azonnal belém fagy minden.
Mégis…
mégis mi a jó franc?... Mik ezek? Határozottan ember formájúak, de… szürke a
bőrük, az egész testük ráncos, a szájuk… a fülükig ér és a fogaik… istenem… tű
élesek, tükörként ragyognak a holdfényben, de még nem ez a legrosszabb…
A
következőnél a számra kell tapasztanom a kezem, hogy ne sikoltsak. Nincs
szemük! Négyen vannak, a hátuk görnyedt, a fejüket felfelé tartják és mélyet
szimatolnak a levegőbe. Istenem… miféle szörnyetegek ezek? És miért van lánc a
nyakukon? Próbálom keresni a lények gazdáit, de a csörgő béklyók egyelőre a
sötétbe vezetnek.
Az
emberszerű torz lények megszagolják a hálót és irdatlan nyüszítésbe kezdenek,
egyáltalán nem tetszik nekik az illata. Ezért?! Ezért kellett?! Hogy ezeket
távol tartsa?!
A láncok
keményet csattannak az aszott bőrű, csontos hátakon, majd a lények, mint
megveszett vadállatok a Boszorkánykötélnek esnek, tépni, rágni kezdik, amíg
egy hatalmas tátongó lyukat nem hoznak létre. Amint lenyelnek pár falatot,
nyüszítve összeesnek és… egy pillanat alatt… porrá válnak?... Mi?...
Nem tudok
lélegezni, sem megmoccanni. Megőrültem volna? Ez lehetetlen… ez nem lehet…
vajon mi lesz a következő lépés?
Halkan
surranni kezd valami a levegőben… a levegőben? Ezek… fekete árnyak seprűkön… és
lebegnek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése