2013. június 22., szombat

(12) Amelia és a vadász {4. fejezet TELJES!}

Új szombat, új fejezet, ezúttal teljes és kezdenek érdekessé válni a dolgok :) Mivel a legutóbb csak egy része került fel, azért kicsit meg lettek keverve a dolgok, de ez ne zavarjon senkit, felteszem az egészet, mintha mi se történt volna, annyiban egy kicsit módosítva, hogy ahol a legutóbb megszakadt, oda most teszek majd egy elválasztóvonalat, ezzel segítve titeket :) 
Jó szórakozást ;) 



4.





           
            - H-hé… mégis mit csinálsz? – Matthew hangja kissé rémülten rezegteti a levegőt.
            - Most ezt felhúzom… így ni! – halkan suttogom, hogy én is alig hallom.
 A levegő hűvös, langyos nyugati szellő mozgatja a hajam, gyengéden cirógatja az arcom. Sötét van már, a Hold mindent bevilágít, mint egy óriási ezüsttükör, ami a ragyogó csillagok fényét veti vissza rám és a farkasra. Már otthonosan érzem magam ebben a közegben, a mindennapos telefonálgatás a városból jelenti az igazi kínszenvedést. Mellettünk pattog a tűz, tücskök halk szólama hallatszik, az aláfestést pedig az alattunk elterülő csordogáló, kristályvizű patak adja, a Märből pedig mindent betöltő éjszakai akácillat tódul a selyemfüvű mezőre, ami egyszerűen bódít. 



            - Mi ütött beléd? Megőrültél? – lihegi a férfi, akit még sosem láttam ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Az olvadt ezüst fehéren izzik, ajkai résnyire szétnyíltak a borosta alatt, a mellkasa egyeletlenül emelkedik és zuhan alá.
            - Nem… akarom.
Egy szót sem szól, csak bámul rám. Miranda óta eltelt pár hét és igyekszem megtenni azt, amit kért tőlem, próbálom Mattet kicsit emberibbé nevelni, ha úgy tetszik, megszelídíteni, de ez közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek előszörre hittem. Eleinte próbálkoztam a kedveskedéssel, a barátkozással, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ilyen dolgokkal nála nem megyek semmire. Egyszerűen nem érti meg, hogy ez mit jelent. Bizalmatlan másokkal szemben, hiába kedves mindenkivel, ez csupán látszat, egy betanult cselekvés, ami régen talán jelentett neki valamit, de mára csak eltompult gesztusok összekevert maradéka.
            Aztán próbáltam a bizalmába férkőzni, olyan dolgokat árultam el magamról, amiket még soha senkinek, remélve, hogy majd ő is megteszi, de ennek sem lett semmi haszna, csak annyi, hogy már tudja, egyszer megdobáltam tojással az egyik ex-pasim új barátnőjének a házát… na, igen.
            Próbáltam embereket keresni a faluban, akik egyáltalán tudnak róla valamit, de mindannyian csak húzkodták a vállukat, mondván: egyik nap csakúgy megjelent, azóta itt van. Hogy honnan jött, mikor megy, mi a családneve, rejtély.
            Több hétnyi kemény megfigyelő munka után azonban rájöttem, hogy csupán egyetlen dologgal kerülhetek hozzá közelebb, ez pedig a hatalmi egyensúly érzékeny mérlegének a beállítása. Minden egyes este elkísért a városba, hogy telefonáljak, de ugyanúgy viselkedett velem, mint a falubeliekkel. Kedvesen, de érdektelenül. Feltűnt, hogy az egyetlen, aki iránt egy csöppnyi figyelmet biztosít, az a félszemű medveharcos Caleb. Ő úgymond a vezető posztot tölti be, többször csattant el kettejük között pofon és Matt, a magányos farkas megtanulta, hogy a hierarchia csúcsán a fogadós áll. Tehát nekem is ezt kell tennem… mármint nem összeverekedni vele, mert esélyem sem lenne egy vaddisznócsapkodó, csupaizom vadász ellen, de valamiben le kell őt győznöm, valamiben le kell igáznom, hogy engem is tiszteljen és segíthessek neki. Fogalmam sincs, miért fáradok ezen ennyit, de valamiért, megmagyarázhatatlan okokból epedek azért, hogy megismerjem tetőtől talpig. És most pontosan ezt teszem… uralmam alá hajtom a férfit.
            Az ujjaimat jobban összeszorítom, hogy érezzem a keménységet, de erre Matthew felszisszen.
            - Nagyon rosszul csinálod – jelenti ki érzelemmentesen. – Feljebb kell fogni és nem megtámasztani, hanem marokra. Érted?
            - Értek hozzá! Nem először csinálom, elhiheted! – csattanok rá.
Nehogy elfelejtsem… a kettőnk között lévő viszony nagyon ingadozó… nagyon.
            - Mégis olyan vagy, mint egy szűzlány, aki fél az első csóknál!
            - Te most komolyan egy Madonna dalt idéztél?... – fapofával pislogok rá.
            - Fogd be és összpontosíts! Szorítsd keményebben, mert úgy fogod elérni a kellő hatást, ezt meg húzd hátra! – utasítgat.
            - Hagyj már békén!   
            - Hülye lány!
Megragadja az íjat, amit épp teljes erőből feszítek és rángatni kezdi, egészen addig, amíg ki nem csúszik az ujjaim közül és hatalmas koppanással homlokba nem talál, amitől rögtön a földre huppanok.
            - Au! – visítok fájdalmasan és nem is tudom eldönteni, hogy melyik a rosszabb? A homlokom, a fenekem, vagy a megaláztatás?
            Matt csípőre teszi a kezét és győzelemittasan nevet, ami visszhangzik a hatalmas mezőn, amin csak ketten vagyunk. Ez a törzshelye, napközben mindig itt henyél egy fa árnyékában a patakparton, amikor épp vadra vár, én pedig, mivel eltökélt szándékom megszelídíteni, csatlakoztam hozzá. Mindig megtűr maga mellett, de gondolom ezt is csak kedvességből. Nagyon szereti a fegyvereit, ezért arra gondoltam, hogy talán célba lövésben nyerhetek, de úgy tűnik ehhez sem értek és amúgy mostanában az írás sem megy… csakis azon kattog az agyam, hogy minél több időt töltsek a vadásszal és az erdővel. Ez a hely hihetetlen, szinte szerelembe ejtett, nehéz lesz itt hagyni, pedig hamarosan vissza kell mennem és alkotni valamit, de egyelőre egy jegyzet sem sikerül.
            Mint egy megsebzett állat, a tűz mellé húzódom és beburkolózom egy pokrócba és egészen addig helyezkedem, amíg a lapos kavicsok be nem mélyednek alattam. Ez a szakasz is a Mär egyik legszebb tájaihoz tartozik a kristályvizű patakkal, a magas, smaragdzöld fűvel, a hófödte hegycsúcsokra való kilátással, de a legkülönlegesebb, hogy az egész partszakaszt lapos, vízmosta színes kavicsok alkotják, amik úgy csillognak, mintha üvegből lennének. Csodaszép.
            A férfi még mindig kacag, de csatlakozik hozzám, én duzzogva nézek fel rá. Mindig kihozza belőlem a kislányt. A kezdeti érzéseim iránta, miszerint gyengének és sebezhetőnek érzem magam mellette, mit sem változtak, azonban mostanra már hangot és küllemet is adok ennek.
            - Jól van, be lehet fejezni… - morgom.
            - Bocsánat – mondja, lassan leáll a nevetéssel, majd szokásához híven megtöm egy pipát.
            Szeretem, amikor ezt csinálja, valamiért mindig megnyugtat és otthonérzést ad. Lassan és mélyet szív a cseresznye illatú dohányból és nagy sóhajtással ereszti a sűrű ködöt ki magából. Annyira lenyűgöz ez a rituálé, amit már oly sokszor láttam, hogy mind a mai napig csendesen és tátott szájjal figyelem. Az első három szippantás után ismét beszélni kezd.  
            - Mégis hogy jutott ez eszedbe? Lőttél már íjjal?
            - Nem… de jó vagyok a számítógépes játékokban, gondoltam menni fog élőben is… - nehezemre esik válaszolni, nagyon zavarban vagyok.
            - Számítógép?
            - Igen, az egy olyan dolog, ami elvégez helyetted minden olyan dolgot, ami sok időbe telne. Ráadásul kapcsolatot is tarthatsz a távoli barátaiddal a segítségével, de hiába magyarázom, nem fogod megérteni, ezt látni kell.
            Matthew sokáig hallgat és meredten bámul maga elé. Megbántottam volna ilyennel? Nem így ismertem meg. Ki tudja, kezdek rá hatással lenni?
- Persze, hogy nem… hogy is érthetném?...
Kínos csend telepszik meg rajtunk, nem is akarok hozzászólni, inkább mélyen magamba szívom a cseresznye füstöt. Meglepetésemre ismét ő kezd új beszélgetésbe.
            - Szóval szeretnél megtanulni íjjal lőni?
            - Igazából nem ez volt a célom… - dünnyögöm.
Kérlek farkas, ne kérdezősködj tovább, mégis mit válaszolhatnék ezekre? Azért akartam célba lőni, hogy lenyűgözzelek, bekerüljek a hierarchiádba és segíthessek neked normálisan civilizált emberként viselkedni? 
            - Hanem mi? Valaki nem ragad csak úgy íjat. Valamit biztosan akartál.
            - Én… izé… csak szerettem volna megismerni, hogy milyen lehet a te életed. Úgy értem… milyen lehet…
            - Ölni?
Rákapom a tekintetem, ő higgadtan, meredten bámul rám. Ebben a pillanatban úgy tetszik, hogy a kitűzött célom sosem fog megvalósulni. Matthew olyan élettelen… olyan hideg. Mint egy szobor, akit a Pokol köpött föl magából. Félelmetes.
            - Gondoltam… tehát gonosznak hiszel… - elfordítja tőlem a fejét, ismét az az üres érzés telepszik meg bennem, mint első este, amikor olyan sokáig bámultuk egymást.
            - Nem, én nem…
            - Francokat nem! Azt már elhiszem, hogy nem érdekel a torz külsőm…
Ne, ne! Már megint ez a rohadt hülyeség! Mind a mai napig próbálom faggatni a falubelieket, hogy mi ez az egész, de semmi válasz! Gyűlölöm!
            - Milyen torz külső? Úgy beszélsz, mint egy agyonplasztikázott hisztigép, aki még mindig nem elégedett a testével! Az Istenért, Matthew, száznyolcvan centi vagy és csupa izom!
            - Mindegy, most ezt hagyjuk! Tehát elfogadsz engem, de azt hiszed, nem látom, hogy nézel rám, amikor vadat viszek a faluba? Ölök. Minden nap.
            Lehet, hogy nem vagyok normális, de mintha lelkiismeret furdalása lenne. Érdekes, inkább nem szólok semmit, hadd kiabálja ki magát.
            - Nem szeretem ezt! Gyűlölöm azt, hogy ezt kell tennem, de vezekelnem kell!
Összerándul a testem.
            - Hogy mi?... – halkan kérdem, nem is hallja meg.
            - Azért teszem, hogy legyen mit ennünk!
            - Én tudom… és nem is haragszom rád…
            - Akkor miért nézel rám így?
            - Hogy? Hogy nézek rád?
            - Mint mindenki más… te sem tartozol ide, mégis úgy tekintesz rám, mint egy idegenre.
            - Mert nem ismerlek…
Ködös, szürke szemei kitágulnak, az ajka résnyire nyílik, látom, ahogy benne szakad a levegő. Az arcára most rá sem ismerek, most nem egy vadállattal ülök szemben, hanem egy ijedt kisfiúval. Mégis mi van vele? Teljesen kiszámíthatatlan.

___________________________________________________________________________

            - Igazad van… bocsánat.
            - Semmi gond.
            - Visszamenjünk?
            - Nem úgy volt, hogy ma itt alszunk?
            - Errefelé veszélyes lenne. Inkább menjünk vissza a faluba – meg sem várja a válaszom, csak feláll és beleszórja az izzó dohányt a patakba.
            Ezek után se ő, se én nem szólunk. Nagyon furcsán viselkedik. Az itt töltött lassan egy hónap óta most először látom őt sebezhetőnek és mi kellett ehhez? Hogy szóba kerüljön a külvilág. Azt már megtudtam, hogy Caleb az egyetlen, aki ki szokott innen mozdulni, de csak az Emerson házig és csak nagyon ritkán, a többiek egyáltalán nem. Azt mondják, hogy nekik nincs szükségük a nagyvilágra és jól elvannak itt, de minden egyes este körém ülnek a gyerekek és felnőttek egyaránt és a huszonegyedik század mesés találmányairól és eseményeiről kell nekik mesélnem. Kivéve Mattet. Őt nem érdekli, olyankor mindig elvonul… mint mondjuk mindig általánosságban.
            A hosszúfüvű mező harmat lepte és úgy csillog a Hold alatt, mintha minden szála ezüstből lenne, mint egy hullámzó tenger. Most már értem, miért szeret Matt itt lenni. Itt nem olyan feltűnő a szeme, amely mindenhol máshol a középpontban áll. Felkukkantok rá, de nem tűnik épp jókedvűnek. Az ajkai összeszorulva feszengnek és úgy tetszik, eszében sincs nekem megnyílni. Már a mai kifakadása is nagy lépés volt. Vezekelnie kell… de vajon miért? Muszáj lesz megkérdeznem a félszemű barátom, ezt nem hagyhatom annyiban.
            Hamarosan visszaérünk a faluba, a legtöbben most is a tűz körül ülnek, de ma visszafogottabb a társaság, Gretának pihennie kell, hamarosan megszületik a baba és ezt mindenki feszülten várja. Imádom az itteni összetartó erőt.
            Mindenkit mosolyogva figyelek, amikor a farkas csatakürtje végigbúg a gerincem mentén.
            - Jó éjt.
Azonnal megpördülök a tengelyem körül, hogy szembeálljak vele. Az ő háza az egyetlen, ami egy kicsit távolabb áll a többitől, közelebb a rengeteghez és már a kis verandán áll, azonban rá másképp hat a nyers fa tapintása. Engem mindig megnyugtat, még ha teljesen ki is vagyok kelve magamból, ő viszont most nagyon zaklatottnak látszik, mintha kicsit aggódna.
            - Igen, neked is – mosolygok, megpróbálom ezzel megnyugtatni.
            - Majd máskor kint alszunk, rendben?
Sokáig hallgatok. Komolyan emiatt aggódik? Hogy haragszom rá, mert nem alszunk kint? Ez… hehe… aranyos.
            -  Persze, ma úgyis írnom kéne – vakarom a fejem közben.
Az igazság, hogy az írás miatt jöttem ide, de itt minden annyira nyugtató és kellemes és imádnivalón kikapcsoló, hogy egy oldalt nem tudtam összehozni, más pedig már kész lenne egy fél könyvvel.
            - Hogy állsz vele?
Elmosolyodom, mert tudom, hogy ez az egyetlen téma, ami egy kis izgatottságot hoz ki a farkasból. Nagyon szeret olvasni, hoztam már neki pár regényt Silverflowerből. Az enyémeket is szeretné megnézni, de nem akarom, hogy lássa. Kaptam már nagyon kemény kritikákat a kritikusok krémjéből, de valamiért érzem, hogy az övék szinte dicséret lenne Mattéhez képest.
            - Sehogy – motyogom.
            - Majd kitalálunk valamit.
Bólogatok, többet nem tudok hozzáfűzni, ilyenkor Matt teljesen elvarázsol a szelídségével. El sem tudom képzelni, hogy lehet ekkora kontraszt a személyiségei között. Van a vad, kemény és bunkó és van a kedves, aranyos, gondoskodó. A legvalószínűbbnek azt tartom, hogy ő észre sem veszi magán, hogy mennyire összetett.
            - Szia – suttogja, majd becsukja maga mögött az ajtót.
Én még ott állok egy darabig és bámulom a deszkákból összetákolt szerkezetet, ami most elválasztja tőlem. Nem szeretek tőle búcsúzkodni, annyira… üres vagyok utána. Ez furcsa… üres vagyok, ha nem szól hozzám, ha nem néz rám és amikor nem láthatom, ha nem ismerném magam, azt hinném, hogy belé vagyok zúgva, de persze ez nem igaz. Vele ellentétben én tisztában vagyok a lelkem és érzéseim árnyaltságával, nem, ez nem szerelem, egyszerűen csak megbabonáz a történetével. Minden egyes vele töltött nap után, egyre biztosabb vagyok abban, hogy valamit rejteget és meg kell tudnom, mi az, meg, hogy róla kéne könyvet írnom. Komolyan.
            A tűznél ülők, akik közül már mindenkinek ismerem a nevét, integetnek felém, hogy menjek oda. Mosolyogva vágok át a házak között és elégedetten, nagyot nyögve ülök le egy rönkre, majd egy korsó, Caleb által készített házi sört nyomnak a kezembe. Hárspálinkát azóta sem ittam…
            - Meddig tervezel maradni, Em? – kérdi Paul, a kicsit kövérkés, pirospozsgás férfi, aki mindig ugyanazt a szakadt kertésznadrágot és szalmakalapot viseli.
            - Hát… még egy hónapot szeretnék legalább – mondom óvatosan, ilyen kérdést még nem tettek fel, mindig inkább marasztalni akartak.
            - Lehet, hogy nem kéne, tekintve, hogy jön a Második Hol…
Nem tudja végigmondani, mert a most érkező Caleb hatalmas tenyerével befogja a száját, én nagyokat pislogva nézek fel rá.
            - Őőő… - nem tudok magamból mit kipréselni, a többiekre pillantok, tágra nyílt szemekkel villámokat szórnak Paul felé.
            - Ne ijeszd el a vendégünket, fafejű! – suhintja hátba Caleb nem túl kedvesen az egérhangú férfit, miközben leül.
            - Igen, te hülye! – próbálkozik szigorúnak hallatszani Mike hangja, aki Paul testvére és mindig együtt vannak, annak ellenére, hogy teljesen más személyiségek, ebből adódóan rengeteg a vitájuk, de rendkívül szórakoztatóak.
            - Mi ez a dolog? – kérdem mosolyogva.
            - Semmi, csak egy ünnep, amit a falu lakói találtak ki és minden évben megünneplünk, ennyi – motyogja a fogadós, mélyen a tűzbe néz, nem rám, mintha most félne tőlem.
            - Értem. Ez nem gond, szívesen megismerem a szokásaitok, érdekel.
Nagyot hallgatnak körülöttem, szinte hallom is, ahogy a fejükben kattognak a fogaskerekek, gondolkodnak, hogy mit kéne mondaniuk. Most át akarnak verni? Nem így ismertem meg őket, hogy ilyenek lennének.
            - Mi is szívesen megismertetnénk veled, de… lehet, hogy nem jó ötlet – próbálkozik a magyarázkodással Sean, a testvértrió harmadik tagja, aki ugyan csak barát, de mintha ő is a családjuk része lenne.
            - Miért? – feszülten mocorgok, eddig még egyszer sem zárkóztak be előttem. Nem kedvelnének? Csináltam valamit?
            - Veszélyes! – vágja rá Paul, amire Mike annyira vállba üti, hogy a sört is kiköpi. – Te féleszű, mit ütsz-vágsz?! Nem én vagyok az ellenség! – rám villan a szeme, amire megdermedek.
            - É-én? – elhal a hangom a szó végén és összefacsarodik a szívem. Annyira jól éreztem magam itt és az egész csak megjátszás volt a részükről?
            - Jaj, dehogy kisasszony – Caleb mellém ül és kedvesen átkarolja a vállam. Úgy magasodik fölém, mint egy mindentől megóvó sziklafal.
            - Csak azt hittem… - bánatosan nézek.
            - Nem, de meg kell értenie, hogy mi szeretjük a vendégeket, azonban ilyenkor egy másik… faluból is jönnek.
            - A Mären belül van más ilyen közösség is? – felkapom a fejem, mert ez nagyon érdekel.
            - Igen Emilia Kisasszony, rengeteg rajtunk kívül. Ők viszont nem kedvelik az idegeneket és… nagyon agresszívak tudnak velük lenni.
            - Igen, igen! – csapkod a levegőbe izgatottan Paul. – Nyársa húzzák az embert és…
Ismét befogják a száját, de későn, köpni nyelni nem tudok.
            - Nyárs?! – visítom kis idő múlva.
            - Dehogy, kisasszony – nevet erőltetetten. – Paul azért mond ekkora ostobaságokat, mert nagyon nem kedveli őket és csak meg akarja kegyed óvni!
            - Ó… értem. Tehát nem bántanak.
            - Tettlegességgel… de szavakkal… villásnyelvű bestiák.
            - Hát, ha mindenkit ennyire zavar, hogy itt lennék, akkor…
            - Isten ments, nem zavar, csak nem akarjuk, hogy baja essen! – szabadkozik a fehér szakállas férfi, akinek új gyöngyöket fűzött Engel a szőrszálai közé. Nem tudom megállni, ezen muszáj egy picit kuncognom.
            - Rendben, akkor talán egy estére visszamegyek Emersonékhoz, ha úgy megfelel.
            - Tökéletes lenne kisasszony, tudtuk, hogy meg fogja érteni – mosolyog és jobban magához ölel. Néha úgy érzem, hogy apám helyett igazi apám…
            Kicsit még beszélgetek velük mindenféléről, persze Manhattan nem maradhat el, de igyekszem terelni a témát, engem legalább annyira érdekel az ő világuk, mint őket az enyém. Szeretnék róla minél többet megtudni, mert nagyon érdekes és engem, legalább is reményeim és rézéseim szerint is, teljesen befogadtak. Mindig érdekes egy ilyen zárt közösségről írni, megfigyelni őket és ahhoz képest, hogy harmincan sincsenek, hihetetlen, hogy mennyi-mennyi történet van itt, de… egyik sem szárnyalja túl Mattet. Ez a Második Hold-ünnep nagyon megmozgatja a fantáziám, talán ki tudok találni valamit erre, lehet, hogy fantasy lesz. Igen, ide az illik, egy fantasy regény. A bökkenő az, hogy ilyet még sosem írtam, csak mindig próbálkoztam vele, azonban állandóan kudarcba fulladt, de remélhetőleg ez most a felfedezések időszaka lesz és hamar bele fogok rázódni.





            Reggel a szokásos életképre ébredek. Fölöttem fehér háló feszül, a hajnali napsugár kellemesen cirógatja a testem, odakintről már hallani az emberek duruzsolását. Imádom. Annyira nyugtató, ez a legjobb gyógyszer, de veszélyes is. Keményebben rá lehet szokni, mint bármelyik dogra. Őszintén megvallva nincs kedvem már hazamenni, annyira hozzászoktam itt mindenhez és minden annyira tetszik, hogy el sem tudom képzelni az életem másképp. Lehet, hogy itt fogok írni és majd innen beküldöm postával a dolgokat. Ez is megoldás. Csak Alice és a családom ne lenne olyan messze… anyám nem bírná ki nélkülem.
            Pizsamában kicsoszogok a verandára, végignézek az embereken, mindenki kint ügyködik, Matt épp egy szarvassal a vállán baktat az erdőből, a többiek halat hoznak, a nők hordják a szennyest, még Greta is kint van, bár csak teát iszogat. Szegényem alig tud már ülni, de tündérien néz ki. Gyorsan felöltözöm és a nők után szaladok, szokásom, hogy segítek nekik mindenben, ez is a beilleszkedésem szolgálja.
            Csak a pataknál érem őket utol, ahogy épp nekiállnak az első adagnak. Bár szappannal mosnak, de ez olyan anyagból készült, ami nem szennyezi a környezetet. Hagyományosan megy itt minden, köveken tisztítják a ruhákat kézzel, még teknő sincs. Magam elé veszek egy adagot és azonnal neki is látok.
            - Reméljük Gretával minden rendben lesz – sóhajtja Lina, az enyhén öregedő hamvas hajú nő, aki mindig majd kicsattan az erőtől.
            - Igen, már egy hete meg kellett volna születnie a babának, a bába mondta – válaszolja a szőke hajú lánya, Meg.
            - Bába? – kérdezek vissza. – Nem is tudtam, hogy van bábátok.
            - Ő egy kicsit mélyebben lakik az erőben és csak késő éjjel merészkedik ki a vackából.
            - Ez fura… - motyogom.
            - Nem a legkedvesebb nőszemély, de segít a gyermekeinknek – nevetnek, én csak magamban somolygok.
            - De mindenki tudja, hogy a Hold-ünnep miatt késlekedik a gyermek… - károg a társulat legidősebb asszonya, aki hamarosan száz… azaz száz éves lesz! El sem hiszem! Hófehér a haja, a bőre olyan ráncos, mint a csizmatalp, a szemei pedig ébenfeketék, a szembogara sem látszik. A hangja és a külleme is megvan hozzá, hogy kiköpött gonosz boszorka legyen, már csak egy holló kéne a görbe hátára.
            - Melinda asszony ilyet csak ne is mondjon! – korholja illedelmesen Lina.
            - Rosszkor fogant! Én megmondtam előre! – folytatja Melinda asszony. Azt hiszem, még egy strigulát behúzhatok a Boszorkák Baljóslatai cím alá a javára. Talán ők jobban fognak reagálni, ha kérdezek valamit, a nők itt nagyon szeretnek egymás között pletykálni.
            - Miért? Ez a Második Hold-ünnep ennyire befolyásolni tudja a dolgokat? – teszem fel a találós kérdést, de szinte ugyan azt a reakciót kapom, mint tegnap este a férfiaktól. Hallgatnak.
            - Ez egy nagyon spirituális esemény, drágám – hörgi a vénasszony.
            - Spirituális… - ismétlem monoton hangon.
            - Gonosz szellemekkel.
            - Elég legyen! – reccsen rá Lina.
Inkább nem kíváncsiskodom tovább, hanem elkezdem egy újabb fehér vászoning tisztítását. Azt hiszem ez Matté. Igen, idáig érzem az illatát. Mélyen a vízbe mártom, amíg ázik, felnézek az égre, de csupán halványkék foszlányok látszanak a lengedező lobokon át. Táncolva buknak át rajtuk az aranyszínű sugarak, amik egy őrült kaleidoszkóp csábító pörgésére emlékeztetnek. Ennél gyönyörűbbet kitalálni sem lehetne. Épp, amikor facsarni kezdem, halk léptek hallatszanak mögülem, ágtörés. Linára és Megre pillantok, akik nem feltűnően, de feszülten felpillantanak és a kötényük alá nyúlva már húzzák is elő az önvédelmet szolgáló késeket, Melinda asszony csak nyugodtan mos tovább.
            - Emilia, meg ne moccanj! – suttog Meg és lassan feláll, de szinte azonnal vissza is ül nyugodtan a helyére. Ezek szerint nincs gond, de azért örülök, hogy ennyire fel vannak készülve, de akkor mégis ki járkál itt?
            - Emilia! – hallatszik a hátam mögül a már jól ismert búgás. Ez Matthew.
Azonnal hátrafordulok és rámosolygok, ő pedig gyengéden, vidáman viszonozza a gesztust. Ez remek, akkor a tegnapi feszült hangulatnak  nyoma sincs.
            - Szia, mit keresel itt? – kérdem.
            - Érted jöttem. Van kedved nekem segíteni? – egy göcsörtös törzsnek támaszkodik, onnan les felénk, mintha méregetne. Nagyon meleg van, rajta mégis ott van a szokásos sötétzöld, hosszú kabát, ami nélkül csak nagyon ritkán látom.
            - Most itt segítek – kicsit kidugom a nyelvem felé, szeretek vele csipkelődni, ő pedig mindig veszi a lapot és viszonozza. – Ha annyira fontos, segíts nekünk, akkor hamarabb kész leszünk.
            Nem szól semmit, csak morgolódik és lehajtja a fejét. Eszében sincs ilyesmiket csinálni, nagyon tartja magát a nemi szerepekhez, ami furcsa, tekintve arra, hogy nincs rendesen szocializálódva. Vagy lehet, hogy pont ezért?
            - Na, gyere! – jobban széthúzza a mosolyt szögletes arcélei között és nem tudok neki ellenállni. Tudom, tudom. Gyenge vagyok.
            Kérdőn a többiekre pillantok, ők bólogatnak, hogy nyugodtan. Nem kell több, azonnal hagyom Matt csábító illatú, szexi fehér ingjét és mellé megyek, ő pedig azonnal vezetni kezd mélyen az erdőbe.
            - Tudod, nem kéne csak úgy settenkedned mögénk.
            - Miért? – felvonja az egyik szemöldökét.
            - A többieknél volt kés, mi van, ha előbb cselekszenek, csak aztán gondolkodnak?
Hangosan, jókedvűen felnevet, olyan módon, amilyet eddig még nem hallottam tőle. Kezd feloldódni.
            - Attól nem tartok, hogy kárt tesztek bennem. Neked még lenne esélyed ellenem, de nekik nem.
            - Én nem is tanultam önvédelmet soha.
            - De ha tanulnál, nagyon jó lennél benne.
Felkapom rá a fejem és nagyokat pislogok. Matthew… most flörtöl? Ez komoly? Jaj, nagyon aranyosan csinálja a kis átokfattya. Lehet, hogy ez a taktikája, először a kiszámíthatatlan viselkedéseivel összezavarja a nőket, aztán amikor elég sebezhetők, lecsap rájuk.
            - Eh… izé… hülyeség – motyogom.
            - Ahogy gondolod – jelenti ki egyszerűen menet közben.
Ennyi? Most hagyja így levegőben lógni a dolgot?
            - Amúgy is, mire kellek? Hova megyünk?
Jóval elém kocog, egészen pontosan egy fához megy, de ahogy nézem, ez nagyon különleges fajta, még sosem láttam ehhez hasonlót. A törzse… narancssárga. Lopva körülnézek, elszórtan előttünk látok még pár ilyet. Matthew fogást keres a törzsön, majd egy pillanat alatt felszökell, bár a farkasok nem másznak fára. Halk recsegés és mocorgás hallatszik a sűrű, zöld lombból, majd hirtelen nagy robajt csapva egy köteg inda landol előttem. Annyira megzavar a koncentrációban, hogy hangosan felsikoltok és hátrálok pár lépést, amire Matt kidugja a fejét az ágak közül.
            - Minden oké?
            - P-persze, csak a szívbajt hoztad rám! – korholom a szívemet keresve. Amikor végre egy kicsit meg tudom nyugtatni, a halomra nézek. Ezek a liánok is legalább olyan érdekesek, mint a fa, amiről származnak. Egészen vékony és olyan, mintha a természet a maga gyönyörködtetésére kötélszerűen összefont volna egy narancs és egy zöld madzagot. Leguggolok mellé és a kezembe veszem. Egész selymes, ráadásul iszonyatosan édes illatot áraszt magából.
            - Nagyon bódító – kiabálom föl neki.
            - Nekem mondod? Idefent meg lehet fulladni.
            - Mi ez?
Még egy halom csapódik a korhadt avarral fedett földre, de ezt szinte már észre sem veszem. Matt egy huppanással előttem terem, egyszerűen leugrik a fáról és guggolva érkezik meg.
            - Boszorkánykötél.
            - És minek?
            - A Második Hold-ünnepre. Ilyenkor az a szokás, hogy ebből hálót fonva körbevesszük az egész falut egészen a fák legtetejéig.
            - Hú… az jó sok munka lehet. És én arra kellek, hogy…
            - Segíts nekem gyűjteni és fonni. Az ünnep holnap lesz, addig végeznünk kell – komoly arccal simít végig az indákon.
            - Ebben az esetben ez előbb is eszedbe juthatott volna – dörmögöm.
            - Sajnálom, de csak ezen a napon érnek meg, tehát sietnünk kell.
            - Ugye tudod, hogy nem fogunk végezni holnapra – mélyen a szemébe nézek, ő pedig állja ezt, úgy tekint rám vissza, mintha egy verseny lenne. Farkasszemet nézünk. Vagyis, csak én.
            - Muszáj lesz. Ez azt jelenti, hogy ma bepótolhatjuk a tegnapit és kint alhatunk a mezőn.
            - Haha… de jó, már alig várom.





            Sötétedésig csak azt nézem, ahogy Matt egyik fáról a másikra ugrál, amivel még nem is lenne semmi bajom, de engem használ málhás lónak. Konkrétan körbe vagyok tekerve Boszorkánykötéllel, már alig tudok mozogni, de elvárja, hogy tartsam vele a lépést, de már teljesen kifáradtam, nem bírom tovább. Lerogyok a földre és lihegve dőlök neki egy fának.
            - Mi az? – kérdi érzelemmentesen, amikor visszatér még egy tekerccsel.
            - Nem… nem bírom – zihálok. – Elfáradtam.
            - Ez még nem elég – dörmögi.
            - De akkor is elfáradtam, értsd meg!
Leül mellém és egy kulacsot tart a számhoz, engedelmesen felemelem a fejem, amire jéghideg víz ömlik végig a torkomon. Jó, hogy megitat, mert a kezem sem tudnám megmozdítani.
            - Ne haragudj, ez a bódító illat kiszívja az ember erejét.
            - Nem gond, de én ma itt fogok aludni, hehe – erőtlenül nevetek.
            - Azt nem hagyhatom, ez túl veszélyes környék.
            - Én viszont nem fogok innen felállni, azt biztosra veheted – ismét kidugom rá a nyelvem.
            - Nem is vártam el – huncutul elmosolyodik, majd egy szempillantás alatt a kezébe kap, de most nem vág a vállára, mint amikor ajándéknak vitt a szeretőjének.
            Kedvesen, védelmezőn tart az izmos karjaiban, az orrom pont a szögletes állkapcsát érinti, keményen karistol a borostája. Nagyon romantikus lenne… minden más helyzetben hercegnőnek érezném magam, de most ezekbe az izékbe tekerve inkább vagyok krumpliszsák. Elég lelombozó.
            Meg sem állunk a selyemfüvű mezőig, a lapos kavicsos kristályvizű patakpartig. A vérvörös és aranyszínű izzó nap épp most bukik alá a horizonton a hófedte hegycsúcsok mögött. Mesés. Mese… itt minden olyan meseszerű. A farkas két lábra állít és amilyen gyorsan csak tud, megszabadít a kötelékemtől. Amint lekerülnek rólam, máris sokkal frissebbnek érzem magam, elmúlt a fáradtságom.
            - Jobb? – kérdi.
            - Sokkal.
            - Tényleg csak az illat. Tudsz belőle hálót kötni?
Kérdően pislogok rá.
            - Őőő… nem. Manhattanben nőttem fel, örülök, hogy hajat tudok fonni, hehe.
            - Nem nehéz, de akkor addig csak terítsd ki szálanként mindet, egészen kinyújtva, addig én visszamegyek még, rendben?
            - Értettem, Mr. Rabszolgahajcsár – kuncogok.
Kelletlenül csóválja a fejét, aztán eltűnik ismét a szemem elől.
            De még milyen hosszú időre… alapból is úgy tervezte, hogy ilyen sokáig el fog maradni? Nem gyűjtöttünk tűzifát és azóta teljesen besötétedett, csupán a Hold halvány ezüstös fénye ad valami fényt, de ez rettenetesen kevés tekintve arra, hogy egy mezőn vagyok… mögöttem erdő… egyedül… basszus, remélem hamar visszajön, mert még tíz perc egyedül és összecsinálom magam!
            Próbálom dudorászással kiűzni a fejemből a baljós gondolatokat, miszerint erre téved egy őrült és… megtámad egy baltával… vagy egy hurokkal hátraránt… édes Istenem.
            Nagyot nyelek, amikor mögöttem megroppan valami és a derékig érő fű susogni kezd és határozottan nem a széltől. Az egyszerűen csak elfütyülget fölötte, ez valami más, ez egy élőlény. Lehet, hogy egy vadállat? Mondjuk egy… vaddisznó, vagy egy medve! Francba, egy medve azt csinálhat velem, amit akar!
            A sötétbe hunyorgok, egy kövér alak tart felém. Ez nem Matt… ez kizárt, hogy Matt legyen, őt felismerem, ez valaki más. Franc, franc, franc! Semmi eszköz nincs nálam, amivel megvédhetném magam! Utolsó elkeseredésemben a patakpart egyetlen fájához rohanok és letörök róla egy ágat. Ha legalább tüzem lenne, akkor meggyújthatnám, de így semmi haszna! A kövér alak egyre csak közeledik, én majd összeesek a félelemtől, de ez adrenalint is ad, ezért lassan a mező felé hátrálva, gondosan ügyelve arra, hogy a kavicsok ne csikorogjanak a talpam alatt a kövér ember mögé settenkedek, majd egy nagy kiabálással a vállába bököm a faágat, de az azonnal eltörik rajta. Az ember nem szól semmit, elkapja a csuklóm és megpörget a levegőben, hogy két méterrel, már jócskán a fűben érkezem meg, majd azonnal rám veti magát és az arcomba liheg. Az egész művelethez nem kellett több, mint három másodperc.
            - Mégis mi a jó franc ütött beléd?! – kiabál Matthew.
Fenébe, akkor ez mégis ő volt? Persze, hiszen csak körbe volt tekerve liánokkal.
            - B-bocsánat, én csak… - zihálom.
            - Te csak?! Van fogalmad róla, hogy egy olyan ággal esélyed sem lett volna, ugye?
            - Én csak… nem ismertelek fel, ne haragudj!
Próbálom kivenni a tekintetét, nem tudom, hogy most haragszik-e vagy jókedvű, a holdvilág pedig kicsit sem segít, teljesen sötétbe burkolja őt. Tényleg az éjszaka teremtménye, ilyenkor van teljesen elemében. Igazam volt, egy vadállat settenkedett mögöttem. Egy farkas, aki bármikor széttéphet.
            - Bolond vagy! Egy ággal? Még szerencse, hogy én felismertelek, különben most szedegethetném a végtagjaid – elégedettség vibrál valahol mélyen a csatakürtben, de ez megrémiszt, nagyot nyelek.
            - L-leszállnál rólam? – nyögöm, még mindig a szemeit kutatom, de nem találom.
            - Leszálljak? – az ujjai megfeszülnek a csuklóm körül és a fejem fölé emelik, erre a szívem heves dobogással reagál.
            Már megint mit művel az eszetlen?
            - Nehéz vagy basszus! – reccsenek rá, Matthew nevetve lefordul rólam.
            - Jó, jó, csak vicces volt téged kiterítve látni, haha.
            - Közel sem volt vicces… - morgok.
Kiterítve látni… eszméletlen, milyen szexuális töltete volt a hangjának, ez a kijelentés erotikusabb volt, mint maga a helyzet, bár ő valószínűleg csak arra gondolt, milyen szép lenne a bőröm egy kandalló előtt.
            - Soká jöttél…
            - Igen, de sikerült eleget gyűjtenem, meg hoztam tűzifát is, de a kis akciód miatt szétszórtam valamerre, jó lenne, ha megkeresnéd, addig én kiterítem ezeket – magára mutat, ő nyolcszor annyi Boszorkánykötelet tekert magára, mint rám.
            Mindent elrendezünk, világosságot csinálunk, majd nekilátunk a hálókötésnek, ami vele egész jó mókának bizonyul, de iszonyatosan fárasztó. Megmutatja, hogy kell csomózni, merre kell fordítani és lehet, hogy nem is lenne olyan nehéz, de a tíz méteres liánokat nem lehet csak úgy kézben fonogatni, mászkálni kell velük, futkosni, és jócskán belenyúlik a következő nap délelőttjébe, amire végre feltekerjük az óriási és kifejezetten nehéz kötegeket és visszatérünk a faluba.
            Valamiért most mindenki nagyon feszültnek látszik, a hangulat közel sem olyan, mint eddig szokott lenni… inkább olyan… szomorú és… félelemmel teli. Lehet, hogy én tévedek, de egy ünnepségnek nem ilyennek kéne lennie. A fogadóhoz érve Caleb azonnal elénk jön és sürgetve elvon Matthew mellől.
            - Emilia, te még itt vagy? Azonnal el kell menned!
            - De… én még maradnék… - mentegetőzök. – Legalább a köteleket hadd segítsek feltenni.
            - Szó sem lehet róla! – reccsen rám az ősz, csupa izom férfi, amire összerezzenek. Sosem beszélt így velem, teljesen megrémiszt és most tűnik csak fel mennyire szerencsés vagyok, hogy a barátomnak mondhatom a félszeműt. Semmiképp nem akarom ellenségemnek tudni… hangja akár a mennydörgés, tekintete orkán, a markában ezer villámot is meg tudna tartani… elképesztő.
            - Hagyd, Caleb, hadd segítsen – Matthew egy kicsit hátrébb húzza a vállánál fogva, ügyelve arra, hogy kellőképp tisztelettudó legyen.
            - Nem, Matt, most azonnal vissza kell mennie Silverflowerbe! Ez egy kicseszett parancs!
            Köpni-nyelni nem tudok. A mindig nyugodt és kiegyensúlyozott zen-mester Hegyomlás Caleb káromkodik és ki van fordulva önmagából. Miért viselkedik így? Milyen ünnep ez, te jóságos ég?
            - Még napnyugta előtt visszakísérem, addig úgysem kezdődik el, te is tudod – nyugtatgatja a farkas, aki bár nem hozzám beszél, de le sem veszi rólam a szemeit. Milyen fagyosak.
            Caleb morgolódik, de nagy nehezen megenyhül és a vállamra teszi a kezét.
            - Bocsásson meg kisasszony, ez egy nagyon feszült időszak… - mentegetőzik, de annyira megrémített, hogy csak serényen bólogatni tudok. – Napnyugta! – veti oda a farkasnak, aki biccent, ezután a hegyomlás távozik.
            - Basszus… - hitetlenkedve suttogok.
            - Mi az?
            - Caleb… mi volt ez?
            - Kibújt belőle a falkavezér.
            - De miért? Ez egy ünnep, nem?
            - De… - dünnyögi.
            - Akkor nem vidámnak kéne lennie?
Matt nagyot sóhajt, komor fejét lehorgasztja és felém tart egy hálóvéget.
            - Nézőpont kérdése, hogy egy ünnep… kinek okoz örömöt.
Bennem akad a levegő és földbe gyökerezik a lábam. Ez ilyen komoly lenne? Jobban meg vannak bolondulva, mint amikor a torzságról kérdezgetek. Mi a fene folyik itt? Ugye… nem fognak feláldozni senkit?
            Még mielőtt visszakísérnének a városba, gyorsan harapok valamit, de tényleg nagyon sietve, mindenki fenyegetően néz rám. Lehet, hogy nem jöhetek vissza többet? Matt az ajtóm előtt vár és a szokásosnál is sürgetőbben rángat egészen a Mär végéig, ahonnan már látom az Emerson rezidenciát.
            - Holnap érted jövök.
            - Reggel?
            - Délután… majd figyelj ki az ablakon! – már háttal áll nekem és indul is szinte futva, de még egyszer visszafordul. – Emilia… ha… minden jól megy…
            - Igen? – pihegve kérdem.
            - Megtanítalak az önvédelemre… szükséged lesz rá, ha maradsz! – meg se várva a válaszom visszarohan.
            Csóválom a fejem, egyáltalán nem értem, hogy mi folyik odabent. Nagyon nem akarják, hogy ott legyek. Lehet, hogy ez egy nagyon fontos közösségi esemény és még nem fogadtak be annyira, hogy láthassam. De akkor mégis… mi lehetett ez a nagy feszültség?
            Kissé szomorkásan baktatok a panzió felé, a lámpák már égnek odabent, a Nap a szokásosnál gyorsabban nyugszik le. Azt mondták, napnyugta előtt nem kezdődik el… ezek szerint az ünnepet hamarosan megnyitják. Ahogy ezen gondolkodom, egy hatalmas, várfagyasztó sikítás hasít át az erdőn, még a leveleket is megrezegteti. Olyannyira magas ez a hang, hogy be kell tapasztanom a fülem. Ha lenne itt valami üveg, biztosan szétrepedt volna. Mégis mi a fene?
            Jobbnak látom, ha inkább berohanok Emersonékhoz. Bár még sosem hallottam ilyen hangot, ösztönösen érzem, hogy semmi jót nem jelent. Egyre jobban kapkodom magam alatt a lábaim, majd kirántom az ajtót a helyéről és hangosan becsapom magam mögött, ahogy belépek, majd lihegve nekitámaszkodom. Ben és Mr. Emerson szokásosan egy asztalnál ülnek, most kártyázgatnak, kíváncsi, nagy szemekkel néznek rám, nem értik, miért lihegek.
            - Ő… he-hello… - pihegek.
            - Miss Quinn – emeli meg a baseballsapkát a fején a borzas szakállú öreg.
            - Mi történt Em? – kérdi kíváncsian Ben, kis kárörvendés látszik az arcán.
            - Se-semmi… én csak… ma itt aludnék, ha nem gond.
Összemosolyognak, szinte hallom a gondolataikat: haha, végre rájött, hogy milyen rossz ott!
            De ez nem igaz… elkergettek, valljuk csak be. Istenem, miért vagyok ennyire pokolian kíváncsi?
            - Szóval… - letörlöm az izzadtságot a homlokomról – A szoba, amiben aludtam első éjjel, még üres?
            - Hát persze, Miss Quinn.
            - Remek, köszönöm! – rohanni kezdek felfelé.
            - Ma nem telefonálsz Alicenek? – kiált utánam Ben.
            - Ma hívjátok fel ti! Mondjátok meg neki, hogy jól vagyok! – egy újabb hatalmas ajtócsapással jelzem mindenkinek, hogy megérkeztem a szobába.
            Azonnal az ágyra ülök és lihegve bámulok ki a fejemből. Mégis mi volt az a sikítás? Megrémített. Minden embernek ijesztő lett volna, de… nekem… ez annyira… ismerős volt. Valahol már hallottam ilyet… a sajátomnak éreztem. Az ablakomhoz lépve a Mär ugyanolyannak tűnik, mint első nap, bár már tudom, hogy milyen is valójában, már nem idegen és jobban szeretem, mint a szülővárosom.





            A nap hátralévő részében hol az ágyon gubbaszkodtam, hol az erdőt pásztáztam. Arra várok, hogy egyik pillanatban felcsapnak a faluból a lángok és a kellemes langyos szellő, ami most olyannyira hiányzik, idáig szállítja a falubeliek vidám sikoltozását, de semmi. Haláli a csend. Ijesztő a csend. Idegesítő a csend és a kíváncsiság mardosó karmai egyre inkább hatalmukba kerítenek. Tudnom kell mi folyik odabent, mert ha egészen holnap délutánig idebent kell ülnöm, én megőrülök! Látnom kell! De le már nem mehetek, Emersonék még ébren vannak és biztosan megakadályoznának abban, hogy ilyen késő este elinduljak a végtelen és veszélyes Märbe. Az ablakot kell használnom. Igen.
            Izgatottan húzkodom ki egyik komódfiókot a másik után és minden lepedőt összegyűjtök, amit csak találok, majd összekötözöm őket, mint a filmekben és az ágyhoz kötve kimászom az első emeleti szobámból. Amint füvet ér a lábam, rohanni kezdek az erdő felé, mintha az életem múlna rajta. Magam sem értem, hogy mi ez a hihetetlen, fojtogató érzés a lelkemben, izgatott vagyok, boldog és félek egyszerre és ez az őrülten kavargó egyveleg ránt magával, nem is figyelek oda, hogy merre megyek, csak ösztönösen kerülöm a fatörzseket, ugrom át a bokrokat, valamiért sikítani, ordítani van kedvem, pontosan úgy, ahogy napnyugtakor hallottam. Érzem belül, hogy képtelen lennék rá, de mintha… régen… valamikor régen én is magaménak tudhattam volna ezt a képességet, csak valahogy kitépték belőlem… mi ez az érzés? Jobban látok, jobban hallok és a korhadó fák, a nedves moha illata, a holdfény baljóslatú fénye… mámorít, szinte kéjesen. Egészen addig tart ez az esztelen vágta, amíg meg nem látom az én hőn szeretett falum. A Boszorkánykötélből készült burok mereven telepszik meg a fákon, olyan, mintha egy óriási pók szőtt volna rá csapdát, pedig mi voltunk. A farkas és én. Most nem ég a tűz, furcsa, mert csak akkor nem gyújtanak semmit, amikor esik az eső és ma különlegesen szép este van. Nem akarom, hogy meglássanak, így egy bokorban keresek magamnak búvóhelyet, onnan leselkedem.
            Ha jól látom, mindenki egy ház köré van tömörülve, mégpedig… igen… ez Greta háza. Lehet, hogy épp most szül? A fenébe, én pedig nem lehetek ott!
            Annyira előre hajolok, hogy majdnem előre esek, még jó, hogy meg tudom magam támasztani, mert ismét egy hatalmas vérfagyasztó sikoly hagyja el valaki száját és ez nem fájdalomból fakad, ez biztos. Végigborsódzik a hátam tőle, szinte közvetlenül mellőlem hallatszik. Kicsit megkerülöm a bokrot, hogy ne legyek senkinek se feltűnő, jó, hogy ezt teszem.
            Hörgés… fröcsögő nyál… mi a franc? Hiába félek, a kíváncsiság nagyobb úr. Kidugom a fejem a levelek közül, bár ne tenném, azonnal belém fagy minden.
            Mégis… mégis mi a jó franc?... Mik ezek? Határozottan ember formájúak, de… szürke a bőrük, az egész testük ráncos, a szájuk… a fülükig ér és a fogaik… istenem… tű élesek, tükörként ragyognak a holdfényben, de még nem ez a legrosszabb…
            A következőnél a számra kell tapasztanom a kezem, hogy ne sikoltsak. Nincs szemük! Négyen vannak, a hátuk görnyedt, a fejüket felfelé tartják és mélyet szimatolnak a levegőbe. Istenem… miféle szörnyetegek ezek? És miért van lánc a nyakukon? Próbálom keresni a lények gazdáit, de a csörgő béklyók egyelőre a sötétbe vezetnek.
            Az emberszerű torz lények megszagolják a hálót és irdatlan nyüszítésbe kezdenek, egyáltalán nem tetszik nekik az illata. Ezért?! Ezért kellett?! Hogy ezeket távol tartsa?!
            A láncok keményet csattannak az aszott bőrű, csontos hátakon, majd a lények, mint megveszett vadállatok a Boszorkánykötélnek esnek, tépni, rágni kezdik, amíg egy hatalmas tátongó lyukat nem hoznak létre. Amint lenyelnek pár falatot, nyüszítve összeesnek és… egy pillanat alatt… porrá válnak?... Mi?...
            Nem tudok lélegezni, sem megmoccanni. Megőrültem volna? Ez lehetetlen… ez nem lehet… vajon mi lesz a következő lépés?
            Halkan surranni kezd valami a levegőben… a levegőben? Ezek… fekete árnyak seprűkön… és lebegnek!  

Nincsenek megjegyzések: