2013. június 29., szombat

(13) Amelia és a vadász {5. fejezet}

És akkor ezzel a fejezettel elérkezett az az idő, amikor végre történik is valami :D  Legközelebbre talán készülök pár rajzzal is :) 
Jó olvasást! :)

UI.: az obszcén kifejezésekért előre is bocsánat :D




5.





            Meglepetésemben azonnal hátraesek és megrezzen a bokor. Basszus, csak ne vegyenek észre, csak ne, csak ne! Mégis mi a jó franc ez?! Komolyan a földön ülök és azt bámulom, hogy repülnek be seprűkön a falumba? Megőrültem. Biztosan. Ez lehetetlen! Nem lehet!
            Szerencsém van, annyira el vannak foglalva a dolgukkal, hogy nem tűnik fel nekik a jelenlétem, simán besuhannak a keletkezett résen. Mégis mit akarhatnak odabent? Ezért ez a nagy felhajtás, igaz? Mindenki amiatt volt feszült, mert tudták, ezek az izék… jönnek. De mik ezek? Olyanok, mint a mesebeli… boszorkák…
            Mese… csak mesében létezhetnek… mint a falubeliek… boszorkák… Boszorkánykötél… ez őrület!


            Ebben a pillanatban éles fény villan fel, mintha egy robbanó hullócsillag hullana darabjaira, összerezzenek tőle, de nem csak belőlem váltja ki a pánikot. A falubeliek egy emberként sikítanak fel és eluralkodik a káosz. Épp, hogy fel tudom magam küzdeni a földről, hogy láthassam a történteket, amikor az egyik lakó kirohan a résen, de nem vesz észre. Felötlik bennem a gondolat, hogy utána kéne menni, de rögtön elvetem és kíváncsian nézem, ahogy odabent mindenki szétszéled és menti az életét. Veszélyben vannak! Ettől akartak megkímélni, nem akarták, hogy én is itt legyek ilyenkor, de milyenkor? Mi ez? Mi ez?... Nem értek semmit! Most nem is ez a fontos, meg kell védenem az új családom!
            Újabb robbanó hullócsillag villan fel és már nem bírom ki, hogy ne menjek be én is. Odabent mindenki halálfélelemben kutatja a szeretteit, fulladó sikolyok és nevek hallatszanak fel mindenhonnan. Az égre pillantva a távoli sötétségben meglátom a seprűn repkedő négy alakot, úgy köröznek Greta háza felett, mint a keselyűk. A látvány teljesen lefagyaszt, megmoccanni sem bírok, ilyet még sosem láttam és nem is fogok többé. Lehet, hogy ez csak valami bűvész trükk és így veszi kezdetét az ünnep? Nem… biztosan nem, az emberek félelme igazi.
            A résben állok, egy pillanat múlva minden falubeli asszony, férfi és gyerek felém kezd rohanni, elveszek a forgatagban, érzem, hogy valaki magával ránt és vonszol az erdő mélye felé, gyorsan rohanunk.
            - Kapkodd a lábad! – ordít a kis Engel határozottan.
            - Mi ez az egész? – kiabálom, próbálom túlszárnyalni az emberi sivalkodás mindent betöltő, fülsüketítő szimfóniáját.
            Türelmetlenül rángatja a kezem, édes arany haja zilált, látszik, hogy halálra van rémülve, olyan, mint egy csapdába esett állat.
            - Mennünk kell! Bejutottak! – sikítja sírva és az anyukája felé néz.
A tömeg ott morajlik körülöttünk, nem kell mondani, innentől egyértelmű, hogy életveszélyben vagyunk mindannyian, magamat és őt kéne mentenem, de csak egy dolog jár a fejemben szakadatlan.
            - Hol van Matthew?
            - Ő ott maradt Gretával! Emilia, gyere, gyere!
            - Nem! – üvöltöm és a testem önmagától cselekedve megfordul és a másik irányba vágtázik.
A menekülők csapatát a hátam mögött hagyom, hihetetlen, hogy egy szempillantás alatt milyen messze jutottunk a veszély forrásától. Mindennek csendesnek, némának kéne lennie, mint egy temetőnek, csak a saját lihegésem lenne szabad hallanom, de apró lábak kétségbeesett dübörgése visszhangzik mögöttem.
- Te menj velük! – süvítem hátra, de le sem veszem a szemem a narancssárga kötelekről.
            - Nem, veled megyek! – cincogja lihegve.
Borzasztó anya lennék… de meg fogom őt védeni, de előbb meg kell találnom Mattet, tudnom kell, hogy jól van.
            Mintha órák teltek volna el, amióta Engel magával ragadott, a farkas kivont karddal áll Greta háza előtt, ami fölött három boszorka kering, míg a negyedik épp a harcos felé közeledik. Abszurd az egész helyzet, olyan, mintha csak meg lenne rendezve, Matthew vérprofinak látszik a viaskodás alapján, ügyesen távol tartja a pengével a nőszemélyt mind az ajtótól, mind magától, de egyedül semmi esélye. A kislánnyal egy ház mögé lopózok, ami most lerágott csontvázként meredezik ebben a szorult helyzetben.
            - Te maradj itt, megértetted? – utasítom és kérdem egyszerre. Ha valami baja lesz, engem kinyírnak, de valószínűbb, hogy előbb ölném meg magam.
            Félős szemekkel bólogat és az egyik cölöpbe kapaszkodva, reszketve nézi, ahogy kommandósként futok egyik házról a másikra. Próbálok feltűnésmentesen olyan közel kerülni hozzájuk, amennyire csak lehet. A Boszorkánykötél ugyanolyan bódító illatot áraszt magából, mint tegnap, de biztosra veszem, hogy ezentúl fel fog tőle fordulni a gyomrom.
            Mit tehetnék? Hogy segíthetnék a férfinak? Még csak magamra sem tudok vigyázni… basszus!
            Tisztán kiötölni egy tervet sincs időm, sajnos bekövetkezik a legrosszabb, Matthew nem tudja egyedül megvédeni a terhes lányt, bár ettől senki sem tudná. Az egyik fent körző egy zuhanórepüléssel betöri a tetőt, vérfagyasztó ordítás hasít fel, egyszerre Gretáé és Matté, majd a sötét árny fénysebességgel kiszáguld a vergődő nővel.
            Ne! A francba! Mégis mire kell nekik?! A farkas teljesen elveszti az önuralmát és támadásba lendül, mindenképp meg akarja ölni az árnyat és az érzés kölcsönös. A másik kettő alább ereszkedik a magasból és a rés felé suhannak, a hadakozó pedig egy hatalmas buzogányt vesz elő isten tudja honnan, de Matt nem veszi észre. Ezzel meg fogja ölni! Franc, franc!
            - Hé! – széttárt karokkal kiugrom a ház mögül, ahol eddig rejtőztem. – Itt vagyok! – ordítom.
            Nem gondoltam végig, hogy mit is csinálok, ezzel bevertem az utolsó szöget a koporsómba. Az elvonulók és a hadakozók is egyszerre fordulnak felém, mindenkiről süt a döbbenet, pont, ahogy rólam és ez a pillanat egyszerűen… megdermed. Örökkévalóságba nyúlik, nem hallom a szívem… nem hallom magam, csak Engelt, ahogy apró száját betapasztva próbál hangtalanul sikítani és Matt tekintete… ez az egyetlen dolog, amit látok. Fél, döbbent, zaklatott, mérges, agresszív, ugrásra kész, szomorú egyszerre és mindezt át tudja adni annyival, hogy tágra nyitja a szemeit. Mennyi érzelem lakozik benne… mennyi minden… izzik az ezüst, lyukat éget belém. Végre látom… végre… de végem.
            Már tudom, hogy a sikolyok, amiket nemrég hallottam, az árnyaké voltak, most is felcsendül egy, majd közvetlenül utána Engelé is. Megvadult anyafarkasként rohanok felé, de már késő, elragadták és nyomát sem látom.
            - Ne! – üvöltöm, de nem tudom végigmondani, Matt, immáron valódi csatakürtje félbeszakít.
            - Emilia!
Hideg acélpenge hasít a gyomromba, a fájdalom futótűzként robban fel a testemben, de nem sikítok. Nem fogok…
            Összeszorított foggal hörgök, megfogom a csuklóját és mélyebbre húzom magamba a vasat. Karmazsinvörös cseppeket lehelek a boszorka arcába, a köhögésemnek akkora ereje van, hogy lesodorja a csuklyát a fejéről és láthatóvá válik az arca és kis híja, hogy nem okádom el magam. A bőre teljesen áttetsző, minden egyes lila érlabirintus és az izmok kötege is látszik, a rostok feszesen húzódnak. A szemének nincs fehérje, tompán, élénk lilán csillog, piszkos arany színű kócos fürtök lógnak ráncos homlokába. Arrogánsan elvigyorodom, hiába van bennem egy kés, mégis végtelen erőt érzek magamban.
            - Te aztán ocsmány vagy – nyögöm.
Kiakasztja az állkapcsát, halkan reccsen egyet, majd fájdalmasan, nyöszörögve, a kezét szorongatva taszít el magától, a testem önmagától kilöki a pengét és… halvány, fehér fény kezd izzani körülöttem. Minden egyes porcikám befedi, már nem érzem a fájdalmat, a hasamhoz kapok, vér sincs. Ez mégis, hogy lehetséges? Nem… nem értem…
            Kinyújtom a kezeim és végignézek magamon, gyönyörködöm a fényemben, olyan, mintha apró rezgő napsugarak vennének körül, csak ez belőlem jön…
            Nagyokat sóhajtok, nem fér a fejembe, kérdőn Mattre bámulok, akinek a szemei most még nagyobbak és az ajkait is szétnyitotta. Teljesen lenyűgözöm őt, még jobban meg van rettenve, mint én, most először viselkedik igazi emberként. Azonban ez a kis nyugalom nem tart sokáig, újabb banya-sikoly, majd egy másodpercen belül a levegőben találom magam, Matt dühöng, nyújtja felém a kezét és a nevem ordítja, de hiába. Egy hatalmas ütés a fejemen, ezután minden elnémul és elsötétedik.





            Csipp- csöpp. Csipp- csöpp. Csipp…
Valahol messze csengettyűként érkeznek le a cseppek. Mi a?... Hol vagyok? Mi történt? Próbálom felemelni a fejem, de hiába, éktelen fejfájás tör rám, nagyot nyögök. A hátamat valami éles, kemény és hideg nyomja, nagyon kényelmetlen, de képtelen vagyok tőle eltávolodni. Gyötrődő kínlódások után is csak annyit érek el, hogy hasra fordulok és kitapintom az alattam elterülő kőzetet. Kinyitom a szemem, nem látok semmit, teljesen sötét van, mintha egy fekete bársonnyal bélelt dobozkában ülnék.
            - Hahó! – recsegem tompán, alig jön ki a torkomon hang.
A fejemre mért ütés hatásai nem múltak el, még mindig szédülök, ami egy cseppet sem könnyíti meg a helyzetem. Mégis hol vagyok? És ami a legfontosabb, hol vannak a többiek?
            - Hahó! – kiáltom immár erőre lelve, azonban semmi válasz, csak a saját hangom hallom visszaverődni a kopár falakról. Nagy terület lehet.
            Lassan hozzászokom a sötétséghez, kíváncsian kapkodom a fejem ide-oda, mígnem megpillantok egy aranyos fejecskét. Azonnal odakúszom hozzá négykézláb és végigsimítok rajta.
            - Engel! – szólongatom. – Kérlek, ébredj fel!
Nem mozdul. Fenébe, fenébe, ugye nem halott? Ugye nem?!
            - Engel! – megragadom és rázom az apró, törékeny, vékonyka vállacskát, mígnem a lány felköhög és magához tér. – Hála az égnek! – magamhoz szorítom.
            - Hol vagyunk? – kérdi, a sírás fojtogatja.
Erről az egészről csak én tehetek… miattam van itt. Meg kell őt védenem.
            - Nem tudom drágám, de kiderítjük, ígérem – suttogom.
            - Haza akarok menni! – felzokog és jobban bújik hozzám.
Nekem is vissza kell tartanom a könnyeim, halálra vagyok rémülve, nemhogy ez a szerencsétlen tíz éves kislány! Azok az árnyak… az áttetsző bőrűek még mindig kísértenek. Ők hoztak ide minket és nem hiszem, hogy jót akarnának nekünk. Ha nem eszelünk ki valami menekülési útvonalat, rövidesen végünk. De nem láthatja rajtam a pánikot, erősnek kell lennem.
            - Látsz már? – kérdem tőle.
            - Igen… tompán.
            - Elég annyi! Akarsz nekem segíteni? – talán ha megpróbálom játékosan felfogni a dolgot, kicsit megnyugtathatom. Bár ez a legmorbidabb játék, amiben valaha részt vettem.
            A kislány bólogat.
            - Járjuk körbe a helyet! Keressünk repedéseket a falakon, ajtót, vagy akármit!
A terem egyre világosabb lesz, azonban a fény most nem azzal az erővel bír, mint eddig. A világosság mindig reményt ad, most reményt vesz el. Nincs látható kijárat. Ez valószínűleg víz vájta barlang még nagyon régről, amiben kevés a levegő… és nagyon hideg van. Lehet, ha nem sietünk, előbb fagyunk meg!
            - Gyerünk, Engel! – egy nagy nyelés után mosolyt erőltetek az arcomra, majd feltápászkodom és felsegítem a társam is.
            Mintha egy verseny lenne, úgy rohanunk a barlang falához, körmeinkkel minden apró résbe belekapaszkodunk, de hiába, a menekülésnek szinte nulla az esélye.
            - Greta hol van? – kérdi szepegve a lány.
            - Nem tudom, de megkeressük! – megkeressük, amint megmentettük a saját bőrünket! Valahol be kellett minket ide hozni. Valami egérútnak lennie kell! Lennie kell!
            - Emilia! Itt egy forduló, egy másik járathoz vezet! – kiabál és úgy tetszik, mintha egy fal mögül tenné.
            Megkeresem a legsötétebb foltot a veremben, a kezemet végig a falnak támasztom segítségképp, mígnem az ujjaim alatt szinte derékszögben elhajlik a kőzet, a vízcseppek hangja pedig jobban felerősödik.
            - Itt egy forrás! – kiáltja vidáman és azonnal a peremhez hajol, hogy igyon.
Óvatosan közeledek, minden apró részletet szemügyre veszek.
            - Nem kéne belőle inni, lehet, hogy mérgező.
            - Ugyan már, nincs ezzel semmi baj – nyugtatgat. – Gyere!
Mi a fene?...
            Engelbe kapaszkodom és elrántom a víztől.
            - Hé! – visít. – Ezt miért kellett?
            - Nézd! – mutatok a vízbe. – Valami mintha… valami világít az alján! Mintha egy rés lenne!
            Mélyen belenézünk a medencébe, az oldalán halvány narancssárgás fény dereng.
            - Biztosan csak egy hal… - motyogja.
            - Nem érted? A falakon nincs kijárat, valahol mégis be kellett hozniuk!
            - Arra gondolsz, hogy…
            - Igen… talán a vízen át!
Nem késlekedek, azonnal beugrom, persze jéghideg.
            - Megnézem, mi a helyzet odalent, rendben?
Engel rémülten pislog rám.
            - N-ne hagyj itt, kérlek…
A peremhez úszom, gyengéden megsimogatom a fejét. Szegényem, csupa piszok és horzsolás.
            - Mindjárt visszajövök, addig énekelj nekem valamit, oké?
Visszafojtottan bólogat, én pedig alámerülök. Ilyenkor bánom meg, hogy rá szoktam gyújtani, még ha nem is gyakran. A szemem marja a víz, de muszáj nyitva tartanom. A járat egyre szűkebb és szűkebb lesz, ezzel együtt egyre hidegebb. A szívverésem elnyomja a halk morajlást, mintha a fülembe dobogna egymást követően nagyobbakat és nagyobbakat. Sietnem kell.
            Végre a fény forrásához érek, valóban egy hasadék húzódik odalent, onnan a halvány fénysugár. Átvergődöm magam, egy pillanatra lepereg előttem az életem, amikor beakad a csípőm, de szerencsére túljutok rajta, a levegő azonban egyre fogytán van, de már látom a felszínt. Még pár megerőltető karcsapás és újra levegőhöz jutok, hatalmasat lélegzem belőle.
            Itt sincs semmi érdekes, ugyan olyan, mint ahonnan jöttünk, de itt ég pár fáklya szépen sorban, amik egy folyosót világítanak meg. És ahol tűz van, ott élet is. Innen jöttünk, csak ezen át juthatunk ki. Ez biztos. 
            Visszaúszom, ez csupán egy pillanatnak tűnik.
            - Te kis nyulacska... – énekel hangosan, szipogva a kislány és abba sem hagyja addig, amíg újabb nagy sóhajjal fel nem bukkanok. – Van ott valami? – sikoltja.
            - Igen – lihegem. – Arra kijuthatunk, de… pihennem kell… egy kicsit – kiülök a peremre. – Tudsz úszni?
            Erre megcsóválja a fejét.
            - Nem? – elképedek.
            - Nem – nyekergi. – Bocsánat…
            - Nyugalom, majd viszlek – még mindig kapkodva veszem a levegőt. – Ügyesen énekeltél– kesernyés mosollyal megsimogatom, ő pedig viszonozza még búsabban. – Na, gyere – átfogom a derekát és lassan belevonom a jeges vízbe. – Most vegyél sok apró levegőt, egyre nagyobbakat, érted?
            - Igen.
            - Aztán egy nagyon nagyot, majd csukd be a szemed!
Együtt csináljuk a gyakorlatot, a hátán keresztül is érzem, ahogy majd kiugrik pici, gyermeteg szíve, a remegése fodrozódó gyűrűket alkot a medencében.
            - Egy – nagy lélegzet. – Kettő – még egy. – Három! – és alábukunk.
Jóval nehezebb egy utassal a nyakam körül, sokkal gyorsabban fogy a levegőm és az erőm, mint az hittem volna. Átnyomom őt a hasadékon, de ebben a pillanatban egy adag víz kerül az orromba, amitől fuldokolni kezdek és egy pillanat alatt szétfolyik a testemben a pánik, de mennem kell tovább! Mennem kell!
            Fuldokolva ragadom meg a lányt és rugóként lököm ki a felszínre. Megvakítva, vizet hányva vergődök a szárazföldre és nem telik másra, csak lihegek.
            - J-jól va-vagy? – hörgöm.
            - Igen…
Megszorítom a kezét és próbálok magamhoz térni és kiűzni a víz mardosó érzését az orromból, ehhez pedig percek kellenek.
            - Ezek után, hogy?
Igaza van… innentől, hogy? Nyilvánvaló, hogy a szökési kísérletünk nem marad örökre észrevétlen, ha végigmegyünk azon a folyosón, biztosan összetalálkozunk valakivel vagy valamivel és még csak fegyverünk sincs.
            - Megkeressük Gretát… - motyogom.
            - Oké…
            - És utána keresünk kiutat.
Magabiztosnak kell látszanom. A falról leveszek egy fáklyát, több, mint a semmi. Halkan próbálunk osonni, de a lépteink olyan hangosra erősödnek a sziklafalak között, mintha orkán tombolna. Engel szorosan mögöttem baktat, előttünk ajtók húzódnak két oldalról, mindegyik mellett egy-egy kulcs lóg, nyilván zárva vannak. Talán Greta ott lesz valamelyikben, de túl kockázatos lenne az összeset kinyitogatni. Mit kéne tennem?
            Engel sikkant egyet, megbotlott egy kőben.
            - Jesszus, halkabban, kincsem! – felsegítem, ekkor halk, ismerős nyöszörgés üti meg a fülem.
            Az ajtóhoz kúszom, ahonnan hallani vélem, mintha a nevem suttogná.
            - Emilia… - mondja.
            - Mi az? – kérdi a kislány.
            - Gyere ide! – intek az ujjammal. – Hallgasd!
Füleinket szorosan odatapasztva figyelünk.
            - Szerintem ez ő – suttogja.
            - Szerintem is.
Amilyen halkan csak tudom, elfordítom a kulcsot a zárban, a táncoló lángok hatalmas fekete árnyékokká formálnak minket a göcsörtös sziklán, kettőnk teste összeolvad, olyanok vagyunk, mint a settenkedő tolvajok.
            A vaskos faajtó nyekeregve nyílik ki előttünk. Odabentről pislákoló gyertyafény lebeg, hűvös, rózsaszirom illatú levegő áramlik az arcunkba, majd megpillantjuk az ágyon fekvő Gretát.
            - Greta! – sikít fel Engel és azonnal odarohan hozzá.
A mindig szép, sötéthajú, kedves lány, most hulla fehéren, izzadtan, zihálva vonaglik egy vérvörös selyemmel bélelt ágyon. Nagy fájdalmai vannak. Azonnal belém csap egy képzeletbeli villám.
            Ugye… ugye nem?
            - Tudsz járni? – kérdezem izgatottan.
            - A-a-azt hiszem – nyögi zihálva, mire ketten felsegítjük és az ajtó felé visszük, de egyszer csak megtorpan.
            - Minden oké? – úgy nézek rá, mint aki kísértetet lát, ő mintha tükör lenne, ugyanilyen arcot vág. Nem merek lenézni.
            - Elfolyt a víz…
            - Nem… - tátogom hangtalanul.
            - Elfolyt a víz! – kiabálja.
            - Dehogy, csak képzelődsz!
            - Szülni fogok!
            - Nem fogsz, ki kell innen jutnunk!
            - Nem érted, hogy szülni fogok?! – ordít, majd átmegy fájásos vergődésbe az egész. – Vigyetek vissza arra a rohadt ágyra!
            Pár pillanatig fújtatok, egyáltalán nem tudom, hogy mit kéne tennem, próbálom megerőltetni az agyam, de csak a némaság zúgását hallom odabentről. Itt nem szülhet meg! Mégis hogy menthetném meg őket egy síró csecsemővel a karomban? De mégis, ha jönnie kell… jönni fog.
            - Picsába! – dobbantok egyet a lábammal, majd óvatosan visszafektetjük az ágyra, aztán ahányszor csak tudom, elforgatom a gigantikus méretű kulcsot a zárban és megtoldom egy kilincs alá dugott székkel.
            - Itt… van… minden. Már körülnéztem. Locsoljátok fel a magzatvizet, mert megérzik a szagát – fújtat Greta.
            - Engel, te maradj itt és fogd a kezét!
            Némán bólogat, én pedig intézkedni kezdek. Valóban több vödör víz van idebent, az egyiket végigborítom a kőpadlón, aztán szedek még össze törölközőt, lepedőket, mindent, ami csak kellhet. A sok izgalom közepette csak most jut az eszembe, hogy tulajdonképp… mi is ez az egész? A boszorkáknak miért kell Greta? Boszorkák egyáltalán? Hogy lebegtek? Mi ez az egész? Hogy tudtam túlélni egy tíz centis kés belém hatolását? Miért világítottam? Annyi kérdésem van… lehet, hogy bevertem a fejem valahol és most épp elvérzek, csak képzelem az egészet… ez lenne a leglogikusabb magyarázat.
            - Figyeljetek… azok az árnyak…
            - Ne izgulj… nincs varázserejük… elfogyott… ezért kell nekik a baba… de a gyerekem nem adom! – fogcsikorgatva nyög a vajúdó lány.
            Hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Igen, ez csak egy álom… egy ostoba és igencsak morbid álom…
            A combomba csípek, de semmi, még mindig itt vagyok a gyertyatartók között és épp egy szülést fogok levezetni. Uram ég…
            - Én… én… arra gondoltam, hogy… ez… valóság?
A nő az ágyra csap és dühödten rám reccsen. 
            - Szerintem marhára ráérünk ezzel foglalkozni! Basszus, basszus… a rohadt életbe! – fájdalmasan üvölt. 
            - Szerintem túl gyorsan jönnek a fájások... még biztos nem vagy eléggé… – motyogom.
            - Akkor nézd meg, basszus!
            - Azt sem tudom, mit kell nézni! – mondom, de közben már egy törülközőt tuszkolok Greta lábai közé.
            Az ég szerelmére, mégis mit keresek én itt?! Azért jöttem, hogy írjak egy rohadt könyvet, nem azért, hogy elraboljanak és a világ legveszélyesebb körülményei között világra segítsek egy gyereket! Csak ne hányjak… ez rosszabb, mint a suliban a felvilágosító vetítés…
            - Én… nem tudom… de nem lenne szabad ilyen gyorsnak lennie… - dadogom.
            - Ha jönnie kell, jönni fog!
A nő egy kicsit megnyugszik, végre nem fáj semmije, gyengéden néz Engelre.
            - Ne haragudj, ilyenkor nem szabad komolyan venni, amit mondanak az emberek.
            - O-oké…
            - Valamit… mondjatok valamit, amivel elterelitek a figyelmem – megszorítja az én kezemet is.
            - De… de mit? – semmi nem jut az eszembe ilyen helyzetben.
            - Nem tudom, beszélj… New Yorkról, vagy ilyesmi, csak kérlek!
            - Oké, oké… szóval…
            - Nálatok hogy szülnek az emberek?
            - Nos… kórházba viszik őket és… a legtöbben kapnak érzéstelenítőt.
            - De rohadt jó lehet nekik! 
            - Igen. Aztán utána már viszonylag könnyen megvan a baba.
            - Aha, aha és te szeretnél gyereket? – egyre emeli a hangerőt, újra elkezdődik. Tényleg túl gyors, ez így nem lesz rendben.
            - Igen, egyszer talán – mosolygok rá.
Határozottan megrázza a fejét.
            - Nem, nem akarsz! Higgy nekem! 
Mi is szenvedve nézzük végig Greta rohamait, ennél nagyobb fájdalmat még senkin sem láttam soha. Ráadásul mindannyiunkban ott van a gyomorgörcs, miszerint: mi lesz, ha pont most jönnek?... Végünk lenne. Vajon a falubeliek hagynak minket sorsunkra, vagy utánunk eredtek? Ha igen… remélem már kint várnak az ajtó előtt…
            Fél óra elteltével Greta elküld kezet mosni.
            - Jön! – sikítja és nyomni kezd.
A következőkre soha… de SOHA nem fogok visszagondolni. Nem leszek bába… még a szüléstől is elment a kedvem… még csak férfival sem fogok lenni többé… apácának vonulok. Persze minden undor elszáll, amint teljes valójában a kezemben tartom a csöppséget. Visít, mint egy kismalac, rózsaszín és maszatos, de amint elvágjuk közös erőkkel a köldökzsinórt, megmosdatjuk és Istenem… életemben nem láttam szebbet. Óvatosan átnyújtom az anyukának, aki könnyekkel küszködve magához szorítja a kisfiát.
            És persze most jön a feketeleves. Most mit fogunk csinálni? A hangos sírás mindent bezeng, biztos, hogy hamarosan meg fogják hallani.
            V-valami… nem stimmel! Kétségbeesetten pillantok Gretára, aki bágyadt mosollyal mered rám.
            - Ez… ez nem jó – nyögöm.
Az újdonsült anyukából ömlik a vér, nyilván nem volt még eléggé kitágulva, vagy fogalmam sincs, mi baj lehet. Azonnal odakapok, de ő csitítgat.
            - Ne! Hagyd…
            - D-de… így… te…
Engelre pillantok, legszívesebben most kiküldeném innen, de hova? Nem akarom, hogy végignézze, nem tehetjük ezt egy tíz éves kislánnyal, ez túl kegyetlen! Ő is érzi, hogy valami nincs rendben, pityeregve, remegő, koszos kezecskékkel simogatja Greta homlokát.
            - Ne… - suttogom, könnyek gördülnek végig az arcomon.
Felém nyújtja az újszülöttet, aki a karomban rögtön megnyugszik és felnéz rám.
            - Te meg tudod védeni… Emilia… te… különleges vagy… az elejétől fogva éreztem.
            - Nem értem - zokogok. – Nem értek semmit.
            - Téged nem tudnak megsebezni… a tested elég védelmet nyújt Engelnek és… Jacobnak… nekem már úgysem lenne elég.
            - Kérlek, ne csináld ezt! – egyre jobban kétségbeesek, fogalmam sincs, mi folyik körülöttem, a tehetetlenség és tudatlanság kínlódó áldozata vagyok, úgy érzem, összeroppanok.
            Banyasikoly hangzik fel nem messze az ajtótól, majd egy hatalmas dörrenés rázza meg a vaskos faajtót.
            - Itt vannak! – nyöszörgi az aranyhajú lány teljes pánikban. – Mit csináljunk?
            - Nem tudom… nem tudom!
            - Csak… szorítsd őket magadhoz, úgy… nem lehet bajuk… - Greta egyre erőtlenebbül liheg.
            Tehetetlenségemben azt teszem, amit mond, magamhoz szorítom mindkét gyereket, újra felragyog körülöttem az a fehér fény, mint akkor este.
            - Majd… nézd meg a szemed, Emilia – suttogja utoljára, majd eszméletét veszti.
Mindketten felzokogunk és nézzük, ahogy az ajtó darabjaira hullik, sem a zár, sem a szék nem mutatkozik hasznosnak. A keretben egy átlátszó pofájú boszorka jelenik meg, aki vérben forgó szemekkel ront be, de amint meglátja, hogy nálam a gyermek, meghőköl. Őrjöngeni kezd, mintha lángok égetnék a testét és kellően nagy ívben kikerülve minket a magatehetetlen, vérben fürdő nőhöz rohan, megragadja a bokáját és vonszolni kezdi a kijárat felé.
            A gyermek felsír, Engel zokog, én fél kézzel, oroszlán módjára üvöltve próbálom elráncigálni Gretától, de hasztalan.
            - Nee! Nee! Hagyd őt! – a csuháját tépem, szinte már teljesen megfosztottam tőle, végigpillant magán.
            Látszik minden belső szerve, ahogy a tüdeje mindenegyes fortyogó légzésre kitágul, a szíve eszeveszett tempóban pumpálja a vért, a lila erek, az izmok kötegei, nem csak mi, de ő is elszörnyed a látványtól. Megragad és hátralök, kis híja, hogy nem esem a gyerekekre, ezután közeledni kezd felénk. Fenyegetően csikorgatja a fogait, repedt, sárga körmeit felénk mereszti, majd egyszer csak megáll. Engel hatalmasat sikít, bennem megfagy az ütő, majd a banya a semmiből oldalra repül úgy, hogy egy nagydarab letört sziklát is magával ránt, ami összelapítja.
            Mi a fene történt?... Csak úgy a semmiből?... 
            - M-Matthew… - remegő szempárral nézek a megsebzett, lihegő férfira, egy pillanatra kihagy a szívem, ahogy meglátom, majd feleszmélek. – Matthew! Greta! – a haldokló nőre mutatok, ő azonnal felkapja és elrohan vele.
            Ha ő itt van, akkor nyilván mások is. Nagyon remélem, most mindannyiunknak támogatás kell, főleg a babának. Hamarosan Caleb is belép, a sok vér láttán teljesen elszörnyed, de felsegít minket és kitámogat a szabadba.
            A Nap ragyogva, melegen süt le az égről, kellemes madárfütty csilingel a lengedező lombokból. Mi a poklok poklát éltük át és idekint… semmi sem változott meg. Ha most halottak lennénk, annak semmi jele nem mutatkozna. Semmi…
            A barlang bejárata előtt a falu minden valamire való férfitagja ott vár, sebeiket kötözgetik, páran pedig… banyákat égetnek… tehát nagy harc volt. Engel hirtelen elenged és hisztériásan zokogva rohan az apjához, aki könnyes szemekkel öleli át. Persze megértem… az én hibám. Bocsánatot kell kérnem tőlük… de mindennek eljön a maga ideje. Egy alacsony, ráncos, kócos hajú vénasszony baktat elém. Nagyon gonosz az arca… mit akar? 
            - Add ide a gyermeket! – utasít, amire jobban magamhoz szorítom.
            - Eszemben sincs! Mégis ki maga?
            - A bába vagyok! Add ide! – szinte erőszakosan ragadja ki a kezemből, aztán elvonul vele, én pedig ottmaradok. Egyedül.
            Teljesen egyedül… kérdések, kétségek közepette. Válaszokat akarok, de… még inkább… valaki… öleljen át valaki… végre nem kell erősnek látszanom… ahogy tudtam, mindenkit megvédtem, de mindeközben magamnak okoztam mély sebeket. Nem szabad magamba fojtanom az érzelmeket. Senkinek se lenne szabad…
            Forró vízként ömlenek végig az arcomon a könnyek, a mellkasomon piszkos, véres patakokban folynak le. A földre rogyok, a kezembe temetem az arcom és sírok. Csak most tudatosul bennem, mennyire féltem és mennyire félek még most is. A Második Hold-ünnep a világ legborzasztóbb parádéja. Előre- hátra dülöngélek, amíg valaki meg nem állít benne.
            - Nyugalom… - halkan búg a fülembe. – Vége… biztonságban vagy.
Hirtelen fel sem ismerem a hangját, majd eszembe ötlik az első itt töltött estémről a kedves sötéthajú férfi, Derek arca. Ő ölel most. Ő az egyetlen, aki idejön hozzám és vígasztal.
            - Annyira féltem – bömbölöm nyávogva, majd felé fordulva teljes testemmel ölelem.





            Visszafelé lóval megyünk. Még sosem ültem lovon, mindig is nagy vágyam volt, de a fáradtság most túlságosan elvonja a figyelmem és az események sem engedik élveznem. Pedig szeretném. Valami jót is érezni akarok végre.
            Derek mögött ülök, szorosan bújok hozzá hátulról, néhányszor el is bóbiskolok, de a banyasikolyok újra és újra felriasztanak. Fogok ezentúl aludni? Engel apja rám se nézett… valahogy ki kell engesztelnem az egész családot. És Greta? Él még? Ha nem, mi lesz a babával? Bele se merek gondolni… elszorul a szívem.
            Nagyon messze voltunk a falutól, az út kanyargós, sötét és veszélyes.
            - Hogy találtatok meg minket?... – motyogom álmosan Derek hátába.
            - Amint elvittek titeket Matt lóra ült és követett. Azért tartott ennyi ideig, mert még össze kellett gyűjteni az erőnket, kidolgozni egy tervet… régóta kerestük már ezt a tanyát.
            - Szóval Matt… - dünnyögöm.
            - Ja! – hörög arrogánsan. – A hős lovag fénylő aranypáncélban, mi?
            - Hehe… igen. Elmagyaráznád nekem, mi folyik körülöttem? – kérdem, de nem válaszol semmit.
            A nők már lebontották a háló maradványait, a falu ismét régi, érintetlen gyönyörűségében pompázik, de már semmi sem olyan, mint volt. Ismét végig kell néznem a számomra szívfacsaró találkozásokat, úgy érzem, hogy most senki sem néz rám jó szemmel, így inkább elvonulok a kisházamba.
            Mélyet szívok a levegőjéből, mindenen végigsimítok. Nem olyan régóta az otthonom. Az otthonom…  és lehet, hogy hamarosan el kell hagynom. Teljesen jogosan utálhatnak ki a köreikből, lehet, hogy okosabb lenne már most pakolni. Lemosom magamról a piszkot, átöltözöm és most? Mit csináljak? Jegyezzem le mindazt, ami történt? A külső szemlélőket biztosan lenyűgözné és élvezettel olvasnának ilyesmiket. Tényleg… az emberek olyan gonoszak… előszeretettel olvasnak halálról, kínzásról, fájdalomról, minden olyasmiről, ami másnak rossz, egykoron félelmet okozott és bele sem gondolnak abba, hogy ez igaz lehet. Pedig lehet. Én is ilyen voltam… ezentúl teljesen másképp fogok tekinteni minderre.
            Jelen pillanatban mindennél jobban érdekel, hogy megtudjam, mi van Gretával, de ehhez… a szemükbe kellene néznem és közöttük járnom. Nagyot sóhajtva, a fejem mélyen lehorgasztva menetelek, mintha a halálsoron lennék. Hisz az ő házát lerombolták a banyák… akkor most hol lehet?
            Kíváncsian, de a fejem nem felemelve pillantok körbe, Matt épp a kezét véres rongyba törölgetve jön elő a fák közül. Ó, akkor az övében van. Amint megpillant, dühödt vadként felém iramodik, a szemei izzanak, a nyakán megfeszülnek az erek. Most nincs rajta a kabát, csak egy póló… heh… semmi se a régi. Megragadja a vállam és párszor megráz, nem érdekli, hogy milyen állapotban vagyok, vagy mit diktálnak az etikett előírásai.
            - Mond te hülye liba, mégis mire volt ez jó?! Mi a faszért kellett visszajönnöd, mi?!
            Megint hülye liba lettem… még csak a nevemen sem szólít. Ismét sírás fojtogatja a torkom. Néhányan körénk rohannak és leválasztják rólam Mattet, köztük van Derek is, aki kedvesen átölel.
            - Szállj le róla! – förmed rá lenézően.
Erre a vadász agya teljesen bepöccen, látszik rajta, hogy meg akarja fojtani. Derek ezek szerint a hierarchia alsóbb szintjein található. Egész testemben remegek tőle, olyan aurát áraszt magából, ami megrémít, hű vadállat révén pedig kiszagolja ezt és nem támad. Egy falkán belül állat nem öli meg társát. Ezek szerint falkatag vagyok… és most jön a leszidás.
            - Jól vagyok… nyugalom – a farkas felemeli hatalmas kezeit, a lefogók egy kicsit eltávolodnak tőle.
            - Hogy van… Greta? – nyekergem.
            - Haldoklik! – veti oda.
            - L-láthatnám őt?
            - Nem.
            - Kérlek… nagyon szeretném…
            - Leszarom mit szeretnél! Én nyugalmat szeretnék, de miattad mostanság egy csepp sem jutott belőle! Egy idióta, ostoba kis nőszemély vagy, aki nem tud megmaradni a seggén!
            Minden egyes szava a lelkem mélyébe hasít. Miért fáj ennyire, hogy ilyeneket mond rólam? Betudom a fáradtságnak… egyelőre.
            - Rendben Matty fiú, be lehet fejezni! – Derek szorosabbra fűzi körülöttem a karjait.
            - Nem… még kurvára nem fejeztem be!
Egy szempillantás alatt mellettünk terem, elkapja a fiú csuklóját, a háta mögé csavarja, az nyüszítve próbál utána hajolni, de hiába, Matt kegyetlenül a földre löki.
            - Ha még egyszer hozzáérsz, kitekerem a nyakad – sziszeg, majd fél kézzel felkap és beront velem a házamba, az ajtót kulcsra zárja és zsebre vágja.
            Az ágyra dobott, szégyenkezve ülök ott, mint egy kislány, aki a leszúrásra vár.
            - Mégis hogy a francba jutott eszedbe, hogy visszajössz?! – nem jön a közelembe, távolról kiabál határozott hangon.
            - Én… csak… kíváncsi voltam… - nyöszörgöm halkan.
            - A kíváncsiságod mások és a te életébe is kerülhetett volna! Hogy lehetsz ennyire kicseszettül felelőtlen?
            - Sajnálom… én sem így terveztem, elhiheted…
            - Van fogalmad arról, mennyi fejfájást okoztál nekem?
Olyan csúnyán beszél velem… tudom, hogy nincs igazam, de muszáj kiállnom magamért.
            - Sajnálom, hogy élek! – reccsenek rá.
Erre meghőköl, párat némán pislog.
            - Közel voltál ahhoz, hogy a vágyad teljesüljön.
            - De megúsztam!
            - De kurvára féltettelek! – üvölt torkaszakadtából, az üveg is belerezeg.
Most én némulok el, szétnyílnak az ajkaim, szakadatlan bámulom őt, amitől nagyon zavarba jön.
            - Mint ahogy… Engelt… és Gretát… - motyog. – Miért kellett a nyakamba sózni egy ilyen idióta kis… kis… - nem találja a szavakat.
            - Kis?
            - Városi csitrit!
Leesik az állam.
            - Tényleg?! Egy városi csitri? Te meg egy vidéki bunkó paraszt vagy! Na? Ez hogy esik?!
            A szívéhez kap és ironikus hangon mondja.
            - Jaj… kislány… most nagyon a lelkembe tapostál.
            - Szakadj meg, Matthew! Komolyan!
            - Hálás kis hölgyemény vagy… felétek ez a szokás, mi?
            - Nem… de ilyen beszédért ez jár! – összefonom a karjaim és durcásan felemelem az állam.
            - Ráadásul nem elég, hogy izgulnom kellett érted, de amikor visszaérek, te azzal a kis… féreggel vagy – keményen affektál, mutogat a kezével. Hát igen… egyértelműen nem puszipajtások.
            - Kivel, Derekkel?
            - Azzal!
            - Ő vígasztalt meg, amikor kikerültem onnan…
            - De aki megmentett, az nem érdemel semmit – morogja és tükörként utánozza a testhelyzetem.
            Utálom ezt a fazont! Az egyik pillanatban felhúzza az agyam, vérig sért, a másikban pedig eléri, hogy még én érezzem magam érte hibásnak. Ostoba, ostoba, idegesítő vadász! Elég neki annyi, hogy sértődött kisfiú arcot vág és máris behódolok neki. Miért vagyok ennyire piszok gyenge a közelében?
            - De… nagyon köszönöm… hibáztam, tudom, és amint lehet, elmegyek innen, ne izgulj. Úgyis mindenki utál.
            - Te meg mégis mi a francról beszélsz?
            - Miattam történt az egész, nem? Engelt miattam ragadták el és Greta… miattam haldoklik…
            - Az, hogy Engelt elvitték, nem csak a te hibád… a szülei sem figyeltek rá eléggé, te legalább megvédted… mint a babát. Gretáról meg igazán nem te tehetsz, szóval nyugodj le. Az egyetlen, amiért okollak én is és a többiek is, hogy veszélybe sodortad magad.
            - És akkor mi van? – meghúzom a vállam. – Az én életem, nem?
Ha Matt bika lenne, akkor most biztosan párát fújtatna. A hajába túr és feszített tempóban körözni kezd a szobában. Kíváncsi vagyok, hogy mi járhat a fejében.
            - Ha te meghalnál…. ezt a helyet elözönlenék a rendőrök, az pedig kellemetlen kérdéseket vetne fel.
            - Nekem is vannak kérdéseim… - dünnyögöm.
            - De nem érdemelsz válaszokat! Most nem.
Felpattanok az ágyról, megragadom Matt mellkasán a ruhát és mélyen a szemébe nézek.
            - Valóban nem? Alig huszonnégy órája, hogy egy csapat repkedő, áttetsző bőrű, gyerekzabáló boszorka elrabolt és majdhogynem meggyilkolt, szerintem igazán kaphatnék egy-két kedves magyarázatot!
            - Nem gyilkoltak volna meg…
            - Tényleg?! – förmedek rá.
Megrázza a fejét.
            - Nem… tényleg nem.
            - Jaj, bocsánat! Amikor az egyikük egy tíz centis acélkést döfött belém, egy kicsit elbizonytalanodtam! 
            - A fajtársaikat nem tudják megölni… - teszi hozzá elgondolkodva az előző mondatához.
            Megfagy bennem az ütő.
            - Te… meg… miről beszélsz?...
Matt lekapja az apró, repedt tükröt a falról, majd felém fordítja, hogy meg tudjam nézi magam. „Nézd meg a szemeid, Emilia…” Valami ilyesmit mondott Greta…
            Mélyen a saját tekintetembe mélyedek, az eddig makulátlanul karamellbarna íriszeimet a pupillám körül lila sugarak szennyezik be.

            Azonnal bevillan a boszorkák élénk lila, gyilkos tekintete. 

Nincsenek megjegyzések: