Végre valahára sikerült egy egész jónak mondható képet csinálnom Matthewról, tehát itt az ígért rajz :D
Adom az olvasmányt, remélem tetszeni fog :)
UI.: egy megosztással lehet támogatni :) én nagyon örülnék :D
6.
- Ez… hogy lehet? Eddig nem ilyen
volt… - suttogom. – Mégis mi a franc ez?! Azonnal magyarázd el, hogy mi
történik velem! – üvöltve kikapom Matthew ujjai közül a tükröt és dühösen a
földhöz vágom, apró, csilingelő, fényes szilánkokra törik.
- Ez mindent megmagyaráz... – motyog
magában.
Újra
elkapom a ruhája nyakát és fenyegetően sziszegni kezdek.
Meghúzza a vállát, majd monoton
hangon hozzáteszi.
- Fogalmam sincs.
- Mitől lett lila a szemem? Nem
hiszem, hogy egy erdei gombától! Olyan, mint azoknak… egyáltalán mik voltak
azok?
- Ez egy nagyon… bonyolult dolog…
- Gondolom, mivel a fejem felett
repkedtek! – kicsit megrázom, mire elkapja a csuklóm és lefejti magáról.
- Kérlek, nyugodj meg!
- Nyugodjak meg?! – sikítom. Olyan
sebezhető vagyok most, Matt pedig egyáltalán nem kímél, magasan adja az ívet,
ezért újra könnyes lesz a szemem. – Mégis hogy nyugodhatnék meg?! Most láttam
egy olyan dolgot, ami még a középkorban is hülyeségnek számított! Minden
elvesztette az értelmét! Boszorkányok, varázserő, seprűk! Matt… könyörögve
kérlek, adj nekem válaszokat, különben megőrülök! – a cseppek végiggördülnek az
arcomon.
A férfi egy pillanatig habozik, majd
nagyot sóhajt, elszór valami szitkot némán és leültet az ágyra, elém húz egy
széket, majd kényelmesen elhelyezkedik benne.
- Jól figyelj minden szavamra,
megértetted?
- Igen – bólogatok.
- Nem lesz egyszerű felfognod és
őrültnek fogsz nézni…
- Matt! Épp elég őrültségen mentem
ma keresztül… szerintem meg fogom érteni.
- Rendben… - óvatosan a kezem után
nyúl, majd gyengéden… basszus… megfogja a kezem… mi ez a pálfordulás? Bár
nagyon simogató az érintése, az arcáról még mindig a megrendíthetetlen
elszántság sugárzik. – Tudod, hogy a kinti emberek… nem kedvelnek minket… de
csak azért, mert félnek tőlünk.
- Félnek?
- Nem pontosan tőlünk… fú, ezt még
sose magyaráztam el senkinek – csettint egyet a nyelvével. – Nézd… ebben az
erdőben vannak olyan dolgok, amik… nem… éppen hétköznapiak.
- Mint ezek a repkedő banyák?
- Pontosan… és még pár más dolog is…
mondhatnánk úgy is, hogy…
- Varázslat?
Nagyot
sóhajt.
- Igen.
- Aha – kezd bennem felmenni a
pumpa. Valóban nem lehet engem egy kicsit se komolyan venni? – Ha hülyének
nézel, akár el is húzhatsz innen! – felállok, de visszaültet.
- Tudom, hogy hihetetlennek hangzik,
de…
- Nincs de! Azt hiszed, hogy be
fogok venni ilyen hülye dumát?!
- Először én sem hittem el! De
láttam és te is! A két saját szemeddel, amik most…
- Lilásak lettek…
- Igen.
Kirángatom
a kezem a szorításából és az arcomhoz kapok, összeszorítom a fejem. Nem, nem…
én komolyan megőrültem… itt mindenki őrült! Lehet, hogy ez egy bolondok háza…
még, hogy varázslat, mi?!
- Emilia – utánam nyúl, de ellököm
magamtól az ujjakat.
- Ne érj hozzám!
- Teljesen megértem, hogy így
reagálsz, mindenki más is így tenne.
- Akkor… akkor ezért nem akarták a
silverfloweri lakók, hogy idejöjjek? Mert megtudtam volna a titkot?
- Igen…
- Ők miért félnek itt?
- Láttad a banyákat, meg amúgy is.
Az emberek mindentől félnek, amit nem értenek.
- Nem, ez… hülyeség… teljesen
hülyeség… akkor ti is… elcseszett varázslények vagytok?
Kellemesen felnevet.
- Nem, dehogy. Mi csak egyszerűen…
olyanok vagyunk, akik elfogadták ezt az egészet és nyugodtan eléldegélünk itt.
- De ilyen veszélyes helyen? Miért
nem mentek el?
- Ez az otthonunk, Emilia és nem
hagynánk el semmi pénzért – selymesen búg a hangja.
- Oké… még mindig nem hiszek neked,
de legyen… és mégis mivel magyarázod, hogy ilyen lett a szemem? Belém hasított
egy acélpenge és semmi bajom… fehéren ragyogok… azt mondod, a boszorkák nem
tudják megölni a fajtársukat, tehát én… - felszusszanok egy pillanatra. – Egy
vagyok közülük?
- Nem tudom… nincsenek válaszaim,
Emilia.
- Lehetséges, hogy egy ilyen…
állítólagos varázslény elhagyta az erdőt és én… esetleg… valahogy…
- Örökbefogadott vagy?
- Nem – megrázom fekete fürtjeim.
- Valamelyik szülőd nem szokott…
rejtélyes módon kimaradozni?
- Nem… apám részeges és… agresszív,
de még ő sem… semmi ilyesmi.
- Akkor nem tudom… de ilyen vagy.
- Tehát elégedjek meg azzal a
magyarázattal, ami olyan állításokon alapszik, amiket még csak el sem hiszek?
Bizonytalanul bólogat.
- Kénytelen vagy. A tények, tények.
- Tehát… ebben az erdőben a
varázslények csak úgy vannak, ti se tudjátok, hogy?
- Nem. Már itt voltak, amikor
jöttünk és nem kíváncsiskodunk, csak védekezünk ellenük. Ritkán jönnek a
közelünkbe, a legtöbbje ártalmatlan.
- Tapasztaltam…
- Őrültnek nézel, ugye? –
gyermetegen lebiggyeszti az ajkát.
- Igen… nem is kicsit. De… én is
láttam őket…
- Majd hozzászoksz, ígérem.
- Nem hiszem… - motyogom.
- Maradsz még? – kérdi.
- Igen… - bólogatok. – Maradok.
- Ez remek – francba, elmosolyodik!
Félszegen, férfiasan, sármosan, uram ég, ez a fazon szívdöglesztő! – Feküdj le
aludni, biztos ki vagy merülve.
- Nem hiszem, hogy tudnék aludni…
- Miért? – felvonja az egyik
szemöldökét. Miért lett ilyen természetes hirtelen? Ne csinálja már ezt,
teljesen zavarban vagyok tőle!
- Mert… - suttogom.
- Félsz?
- I-igen… és még mindig össze vagyok
zavarodva… ez túl sok volt egyszerre… túl hirtelen.
- Ha ennyi a gond, akkor… itt
maradhatok, ha szeretnéd.
Felkapom a
meglepő mondatra a lehorgasztott fejem, kerekre nyitott szemekkel bámulok. Hova
tűnt a kőkemény vadász? Talán megsajnált?
- Komolyan mondod?
- Persze – feláll és a
könyvespolchoz megy. – Addig majd elolvasgatok, nem nagy dolog.
- Nem kéne Gretára vigyáznod inkább?
– hebegem, még mindig nem hiszem el, hogy komolyan itt maradna.
- Érte nem tehetek semmit… pihennie
kell. Legalább neked tudok segíteni.
Zavartan
felvihogok.
- Oké… ez… nagyon bizarr!
- Mégis mi? – kérdi kis
sértődöttséggel a hangjában.
- Miért lettél ilyen kedves?
- Én mindig is kedves voltam! –
vágja élesen a fejemhez.
- Nagyon jól álcázod! – nevetek.
- Rendben, ezzel visszaszívom az
ajánlatom! Ostoba liba! – könyvvel a kezében feltépi az ajtót, én kacagva a
karjába kapaszkodok és visszahúzom.
- Csak vicceltem, nyugi, ne sértődj
meg, haha!
- Nem szokásom megsértődni – morog.
Visszaül a
székre, többet fel sem néz rám, teljesen átadja magát a regénynek. Amikor olvas,
olyan nyugodt… és aranyos.
Az ágyra fekszem, eleinte őt nézem,
ritkák azok a pillanatok, amikor ilyen kiegyensúlyozott állapotban látom. Semmi
ránc, semmi grimasz, csak a tiszta és érintetlen, kemény vonásai, a haja
sötétbarna hullámokban lóg a homlokába. Kedvelem őt. Bármennyire is tagadom,
mindenkinél jobban a szívemhez nőtt. Talán ezért ez a nagy igyekezet, hogy a
közelébe férkőzzek. Talán nem is akarok neki segíteni, csak… mellette akarok
lenni, ugyan azt a tájat nézni, mint amit ő, a pipafüstje illatát érezni…
bolond vagyok… biztosan csak azért gondolom most ezeket, mert már félig alszom
és ő mentett meg… vagy valami teljesen más okból…
Nem álmodom semmit. Csupán a teljes
sötétségben lebegek. Most mindent a kezemben tartok, én irányítok, nem úgy,
mint a barlangban. Még mindig nem értem… valóban varázslat lenne? Vessek
mindent kútba, amiben eddig hittem és próbáljam meg elfogadni, hogy van nagyobb
hatalom is, mint a puskapor és az acél, vagy meneküljek fejvesztve? Most
rémálmodnom kéne, nem? Talán ez maga a rémálom…
Kinyitom a szemeim, sötét van,
teljesen sötét, csupán halvány, narancssárga gyertyaláng simogat gyengéden.
Megerőltetem az agyam, próbálok visszaemlékezni, hátha mégis álmodtam, de nem
dereng semmi, csak a mindent beborító, dohos feketeség. Mindig is lenyűgözött
az alvás és a vele járó dolgok. Amikor sötétséget látunk egész éjjel és
felébredünk, egy pillanatnak tűnik a hosszú, önkívületben töltött idő és amikor
megpróbálsz visszagondolni a látottakra, a többórás feketeség van előtted.
Érzed az időt, amit ott töltöttél… félelmetes.
Matt üldögél a konyhaasztalnál és
még mindig egy könyvet szorongat, de ez már egy másik. Ez… ez az enyém!
- Hé! – horkanok félkómásan. – Nem
engedtem meg!
Felkukkant
rám arrogáns szemöldöke alól, nagyon jól fest így gyertyafényben. Olyan
földöntúli és tekintélyparancsoló. Bár mindig az.
- Már minden mást elolvastam, csak
ez maradt.
- Mindet? – nehézkesen
felkönyökölök. – Az lehetetlen, hisz nem aludtam többet… - Két napnál.
- Mi? – hitetlenkedve kérdem,
miközben letörlöm a nyálat a szám sarkából.
- Két napot aludtál, Emilia. Már-már
azt hittem, hogy sosem ébredsz fel, olyan voltál, mint…
- Csipkerózsika?
- Ja.
- Hehe… nagyon elmés…
Válaszként
félszegen elmosolyodik. Nehézkesen odasétálok hozzá és kikapom a könyvem a
kezéből.
- Ne olvasd, kérlek!
- Miért? Tetszik…
- Ez egy szerelmes regény…
- És? – morogja.
- Nem tűnsz túl romantikus alkatnak
– kuncogok.
- Nem vagyok válogatós, komolyan
tetszik. Szerethetők a karakterek és a történet is aranyos. Melyik kiadónál
vagy?
- A Roys Publishing Housenál.
Egy
pillanatra mintha megrándulna.
- Komolyan? – összehúzza a szemeit
és kíváncsian méreget.
- Aha. Talán… ismered valahonnan?
- Nem… nem – gyengéden rázza a
fejét, mintha elmélázott volna valamin. Ennyire magával ragadta volna egy
szerelmes történet? – Csak… láttam már pár könyvön a nevüket.
- Igen, rengeteg regényt adnak ki,
mostanság pedig már zenével is foglalkoznak. Lassan igazi multi lesz.
- És a főnököd? Úgy értem… jó
hozzád?
- Haha, Gregory? Egy címeres idióta,
de el ne mondd neki, hehe.
Összeszorul
az ökle.
- Idióta? Miért?
Ebben a
pillanatban kopogás hallatszik az ajtómon. Mosolyogva nyitom ki, Derek ott áll
egy csokor virággal, amit azonnal felém nyújt.
- Ez a tiéd – vigyorog.
- Oh, köszönöm… kedves. De miért?
- Ezeknek a virágoknak van a
legfinomabb illatuk, élénkítő hatással bírnak.
Átveszem
tőle és egy váza után kutatok, amibe beletehetném. Lehet, hogy nem a legjobb
ötlet, hogy itt van, hiszen ő és Matthew… szóval igen. Most, hogy jobban
belegondolok, mit is mondott a vadász, amikor Derek próbált megvédeni? Hogy ne
merjen még egyszer hozzám érni? Nem… nem… csak ki voltam merülve, biztosan
rosszul emlékszem. Ilyet sosem mondana.
Mögöttem síri csend uralkodik, de a
feszültség vibrál a bőröm felszínén. Ezek ketten csak bámulják egymást, egy
szót sem szólnak.
- Öm… nagyon szépek – a vázát az
asztal közepére helyezem, aminél Matt ül.
Nagy
szemekkel, kicsit fújtatva bámulja a színes szirmokat, húzza a száját.
- Arra gondoltam, – kezd bele a
barnaszemű férfi – hogy esetleg a mai napot együtt tölthetnénk.
- N-nos… - dadogom.
- Mégis miért kéne veled lennie? –
Matthew lenézően beszél Derekhez, kemény, szikár hangon, öklét a lakkozatlan
asztallapon nyugtatja, egyre jobban összeszorítja.
Ez az egész helyzet nagyon abszurd
gondolatokat juttat az eszembe. Mintha a vadász a férjem lenne és épp az ő
szeme láttára próbálnának felszedni. Kínos és nem tudom, mit mondjak. Persze
ebből semmi sem igaz, nem is tudom, miért érzem így. Változtatni akarok rajta.
Kezdek hozzá nagyon közel kerülni és ezt nem engedhetem meg magamnak.
- Túl sok időt tölt veled és csak
azokat az ocsmány dolgokat ismeri meg, amiket te mutatsz neki… nem túl jó – vág
vissza Derek.
- Úgy?! Szóval ocsmány mi?!... –
Matthew felpattan a székről, alig tudom visszatartani.
- Hé! Ha itt összeverekedtek, azt
sosem bocsájtom meg! Egyikőtöknek sem!
- Túl vastag a bőr a pofádon, Derek!
– üvölti a farkas.
- Fejezd be! – reccsenek rá. – Talán
tényleg jó lenne, ha mással is lennék, nem csak veled!
Matthew szemei és orrlyukai is
kitágulnak, a nyakán lüktetnek az erek, nagyon nem tetszik neki, hogy nem az
van, amit ő akar. Az arcomba hajol és minden lelkében gyülemlő dühöt kiadva
sziszeg.
- Ostoba liba vagy!
Az
asztalba kapaszkodik és a falhoz löki olyan erővel, hogy a váza széttörik
rajta, a könyvek és a gyertyák szanaszét repülnek, majd űzött vadként
kiviharzik a házból.
Megsértettem… méghozzá nagyon.
Francba, utána akarok menni…
- Ez az ember nem normális – mondja
Derek hatalmas ripacskodással minden egyes gesztusában. Látszik rajta, hogy
most nyeregben érzi magát.
Én nem vagyok normális… ő két napon
keresztül vigyázott rám, ráadásul megmentett… hálátlan vagyok. Ezentúl csak
vele kéne lennem, hogy kimutassam a hálám…
- Csak… lobbanékony – felszedem a
könyveket és az ágyra rakom őket.
- Úgy érzem, nem vagy biztonságban,
amikor vele vagy… kiszámíthatatlan és veszélyes.
- Nem veszélyesebb, mint maga a
hely… - morgom.
A
sötéthajú férfi egy kicsit megtorpan.
- Szóval… elmondta?
- Igen… tudom, hogy ebben az erdőben
van valami, ami… nem átlagos, de ti sem értitek az egészet.
- Emilia…
Felemelem
a kezem.
- Nyugalom, senkinek sem szólok egy
szót sem. Úgyse hinné el senki… őszintén, még nekem is nehezemre esik, pedig
láttam őket… még meg kell emésztenem. Greta, hogy van?
- Még alszik.
- És a baba? – egyre aggódóbb
vagyok, látni akarom a kicsit, hogy tudjam, minden rendben. Azonnal kialakult
bennem az iránta érzett kötődés, hisz én segítettem a világra, én védtem meg.
Ha Greta meghal, akkor talán…
- Még a bábánál van, de egészséges.
Mindenki hálás neked, azért amint tettél – leül mellém és egy picit átkarol.
Újra eszembe jut a jelenet: „ha még egyszer hozzáérsz, kitekerem a
nyakad!” Azt hiszem, ezt mondta, de lehet, hogy csak ezt akartam hallani,
biztosan még csak az eszébe sem jut ilyen. Mégis vajon mit szólna, ha most
látna? Megint hülye liba lennék.
- Azt tettem, ami természetes…
vagyis… maga a szituáció nem volt az… csak a cselekedetek… érted… nehéz leírni
szavakkal…
Derek elmosolyodik a halvány borosta
alatt, majd feláll és a kezét nyújtja nekem.
- Gyere, csináltatunk neked egy új
asztalt.
Az erdő belseje felé megyünk, Mattől
tudom, hogy itt már kezdenek veszélyesre fordulni a dolgok és bizonyosan ezt
nem csak a vadállatokra értette… nem érzem magam olyan nagy biztonságban, mint
mellette. Bár Derek nem tágít mellőlem egy percre sem, szóval tart és folyton
kedves, még sincs egy íj a vállán, sem egy kard az oldalán…
- Meddig megyünk még? – kérdem
kicsit türelmetlenül.
- Hamarosan ott leszünk. Találkozni
fogsz a bátyámmal, ő ács, nagyon szép dolgokat csinál.
- Miért lakik ilyen messze a
falutól?
- Szereti a magányt, csupán ennyi.
- Értem… de ő ugye nem egy olyan…
Kedvesen
felnevet.
- Nem, nem, ő teljesen átlagos
ember, mint mi, nyugalom.
A sűrű fák
között nemsoká feldereng egy kissé ütött-kopott faházikó, ahhoz képest, hogy az
emberünk ács, magára nem nagyon figyel. A kertben mindenféle nyersanyagok
vannak halmokban, meg forgács, félkész szobrocskák és székek, amelyek még
kilógnak a hatalmas fahasábokból. Halk kopácsolás hallatszik nem is olyan
messziről, mi pedig a hang irányába megyünk. Egy kissé öregedő, elhanyagolt,
hosszú szakállas férfi ül egy sámlin és épp farigcsál valamit, nagyon bele van
merülve, nem is veszi észre, hogy közeledünk. Már előtte állunk, Dereknek meg
kell köszörülnie a torkát, hogy a férfi felkapja a fejét. Amint megpillantja
testvérét, felpattan, és szorosan magához öleli.
- Öcsém! Mily régen látogattál meg!
- Bocsáss meg, nem volt időm.
A férfi
rám pillant és szélesen elmosolyodik. Semmi hasonlóság nincs a testvérpár
között, csak a szemük piszkos barna színe egyezik.
- Hát mellette elhiszem – mondja,
miközben oldalba böködi az öccsét. – Végre lesz sógornőm?
- N-nem… - motyogja zavartan Derek,
én hangosan kacagok. Mindig is szerettem ezeket a kínos, de kellemes
pillanatokat testvérek között. Sajnos nekem sosem volt benne részem.
- Nem, én csak átutazóban vagyok, a
nevem Emilia Quinn.
- Brendon – vigyorából kilógnak a
nagy, sárga fogak.
Kedves
Brendon nyilvánvalóan nem figyel oda a háza állapotára, sőt, a látottak alapján
a szájhigiénia is hidegen hagyja.
- Azért egy idegen ritkaság
errefelé.
- Igen… sokan mondják.
És
mindjárt jön a szokásos duma… Nem látsz
engem torznak? De Brendon más… ő nem törődik ilyenekkel, a kedves arcából
látom, hogy nem érdekli, mit gondolok róla és esze ágában sincs feltenni nekem
ezeket a kérdéseket. A magyarázatokkal megtűzdelve már tudom, hogy a torzság a
félelem metaforája lehet. Hogy félek-e tőlük? Nem… egyáltalán.
- Nos, mi kéne? – fordul az
öccséhez.
- Emiliának kéne egy új asztal, az
előző eltörött.
- Egy asztal? – hitetlenkedik.
- Matthew… - zsörtölődik Derek.
- Áh értem… nos, akkor járjatok
körbe! Emilia, azt választ, amit csak akar, itt minden a falué – kicsit meg is
hajol.
- Köszönöm – mosolygok.
Most
pontosan olyan érzésem van, mint régen, amikor édesanyámmal még sokat jártunk
bolhapiacra. Minden egyes új dolog után, kettő még jobb tűnik fel, egyszerűen
nem tudok betelni. A különböző fák illata, a beléjük faragott drágakövek
csillogása megbabonáz. Végül egy szépen faragott, de egyszerű asztalt és egy
keretbe illesztett tükröt viszek el. Derek el sem mozdul mellőlem és ez egy
kicsit idegesít. Vajon Matthew is így érez velem kapcsolatban? Tényleg mindig a
nyakán lógok és nem hagyom levegőhöz jutni… ez a nap annyira unalmas volt
nélküle… egyáltalán nem olyan, amilyenre számítottam. Szomjazom a társaságát,
egyszerűen szükségem van rá. Nem szabad ilyeneket éreznem… nem engedhetem meg
magamnak, hamarosan úgyis hazamegyek és ő úgysem jönne velem… és ha maradnék?
Örökre egy erdőben élni, csendesen… nem tudom. Majd meglátjuk.
Visszaérve a faluba behelyezzük az
új holmikat, remekül mutatnak nálam, természetesen hatnak. Ezek után semmi
másra nem vágyom jobban, csak egy kis magányra, hogy kiszelőztethessem a fejem
és elmerenghessek, hogy lesz ezután? De a férfi nem tágít.
- Hova szoktatok menni minden nap
Mattel? – kérdi.
- Silverflowerbe. Telefonálok a
barátnőmnek, hogy minden rendben.
- Ha szeretnéd, ma elkísérlek én,
tekintve arra, ami történt…
- Nem tudom Derek… már így is túl
sokat tettél értem – mormogom.
Kérlek
Derek, vedd már észre, hogy nincs kedvem hozzád!
- Ugyan már, ez semmiség, neked
bármit – mosolyog és megfogja a kezem, húzni kezd maga után.
Szinte azt sem tudom, hol vagyok,
úgy lépkedek utána, mint egy zombi. Próbálkozom zavaró tényezők között is
feldolgozni az információkat, de a legfontosabb kérdés most az: maradjak, vagy
ne maradjak? Ha maradnék, az teljesen felforgatná az életem, minden
megváltozna, ráadásul nagyon messze lennék anyámtól, aminek nagyon nem örülök.
Már most is hiányzik. És persze Alice, az én szado-mazo menedzserem… az ő
helyén is egy hatalmas űr tátongna. Ellentétben, ha mennék, akkor pedig…
Agresszívan felmordul valaki
mögöttem, amire azonnal haptákba vágom magam és megfagyok.
- Ostoba liba! – mondja.
- I-i-igen? – szaggatottan fordulok
meg, mintha egy rosszul olajozott robot lennék.
Matthew
felénk száguld, zöld kabátja suhog a szélben, az egyik keze a háta mögött van.
- Mégis hova mész? – tőlem kérdi, de
le sem veszi a szikrázó szempárt az ellenséges hímről. Bolond vagyok, vagy
tényleg a féltékenység jeleit mutatja?
- Izé… - dadogom, a földet
pásztázom.
Derek
előlép.
- Velem jön Silverflowerbe.
Ne, ne,
ne, ezt ne! Uram ég Derek, meg vagy bolondulva! Ő nem veszi észre a vadász
reakcióit? Direkt hergeli?
Azonban most a szokásosnál
nyugodtabban reagál, de látni, hogy belül majd felrobban. Nagyot sóhajt és
összeszorítja ajkait. Vajon mit fog mondani?
- Biztos, hogy vele akarsz menni? –
minden egyes szó fáj neki, látszik.
Ez volt a
kettőnk kis hagyománya és ez most megtörik. Azzal, hogy idejöttem, felborult a
New Yorki életem és most szépen lassan itt is minden összeomlik… ezek után hova
menjek? Semmi sem olyan, mint régen… én sem vagyok. Talán a legjobb lenne
visszaköltözni anyámhoz egy időre.
- Igen… azt hiszem – suttogom.
- Rendben – hirtelen elmosolyodik,
megnyugtatóan sugárzik az arca. Ez meg mi a pokol? Mintha könnyíteni akarna
rajtam… sosem láttam ilyennek, semmi nyoma az ugrásra kész vadállatnak. – De a
kezét marha sürgősen engedd el, különben kinyírlak – fancsali képpel mutat
Derek arcába.
A fiú elmosolyodik ezen, aztán ismét
vonszolni kezd. Legszívesebben Matt nyakába kapaszkodnék és ott csüngnék rajta
egész nap. Félreértés ne essék, nem vagyok szerelmes, egyszerűen csak… ő a
barátom. Talán ő nem tekint annak, de én igen. Utálatos és morgolódós és
gonosz, de az egyik legjobb barátom és nem tetszik a megszokott rutin
változása. Ragaszkodom hozzá.
Amire észbe kapok, már az erdő
szélén is vagyunk, Derek az utolsó fánál megtorpan és zavartan néz rám.
- Akkor te se jössz ki az erőből?
- Nem… tudod… ők minket…
- Tudom – elmosolyodom.
Belépve a
mindennapos kép fogad, a két Emerson szokás szerint egy asztalnál ül, de most
nem kártyáznak, hanem valami fura társasjátékot játszanak. Ha itt maradok,
akkor én is ilyen unalmasan fogom tölteni a mindennapjaim? Kell ez nekem?
- Helló – köszönök illedelmesen.
- Emilia – egyszerre biccentenek
felém, de különösebben rám se hederítenek.
Néha azt
érzem, hogy ők már annyira märinek tekintenek, hogy tőlem is félnek. Haha, nem
fogok boszorkányokat küldeni rájuk, vagy ilyesmi. Pedig megtehetném. Mondjuk,
ha igaz, én is az vagyok… belegondolni is szörnyű. Valahogy ki kell derítenem,
hogy ez mégis hogy lehetséges, ha lehetséges egyáltalán. Lehet, hogy csak
valami rosszat ettem és olyan káros hatással volt rám, mint anno a hárspálinka.
A kezem közben önmagától cselekedve
betárcsázta Alice számát, a készülék hangosan búg a fülembe, immáron
negyedszer. Ez szokatlan, ilyen sokáig még sosem kellett rá várni, de
kisvártatva végre felveszi.
- Szia – visítok bele jókedvűen.
- Szia, Em – neki nincs olyan jó
kedve, remeg a hangja.
- Minden oké? – kérdem aggódva.
- Persze, minden… minden a
legnagyobb rendben, sőt, annál is jobb – hebeg.
- Na, végre kidobtad azt a cirkuszi
majmot?
- Em! – reccsen rám. – Nem dobtam ki
és az igazság az, hogy nem is fogunk szakítani.
- Kár, mert nem érdemel meg téged…
de ugye nem vagy szerelmes? Nyugtass meg, hogy csak a kielégíthetetlen testi
vágyaid csillapítására tartod – kuncogok.
- Em… - folytatná, de elhal a mondat
végére a hangja.
- Oké, befejezem – röhögök. – Bocsi,
de a mai napban te vagy az első jó dolog, ami történik velem és…
- Terhes vagyok.
Majdnem
kiejtem a kagylót a kezemből. Hogy mi?! Alice babát vár?! Ráadásul attól a
mocskos, undorító, szemétláda szoknyavadásztól! Bármibe lefogadom, hogy már
most is csalja őt! A menedzserem meg fogja tartani a babát… ebben biztos
vagyok. Megvan a megfelelő háttere és kellő anyai ösztön is szorult belé, de
Gregoryba nem! Remélem nem gondolja komolyan, hogy vele fog felnevelni egy
gyereket… haza kell mennem… segítenem kell neki mindenben. Ő a legjobb barátom,
nem a jöttment idegen, Matthew.
- Mondj valamit… - suttog.
- Ő… - nagyot nyelek. – Ő az apja?
- Igen… de Em, el sem tudod
képzelni, mennyire boldog a baba miatt és az az igazság, hogy… én is. Szeretem
őt.
Hangosan felhorkanok.
- Haza megyek, rendben? Segítek
mindenben, fennmaradok éjszakánként és a hátunk mögött hagyjuk azt a Roys
kölyköt, hm? – kezdek egyre jobban kétségbeesni.
- Emilia, te hallottad, amit
mondtam? Boldog vagyok…
- Felneveljük ketten! – folytatom,
mintha nem is mondott volna semmit.
- Nem vagyunk egy leszbikus pár, Em!
Greggel szeretjük egymást és össze fogunk házasodni amint lehet!
- De nem teheted ezt! Nem mehetsz
hozzá ahhoz a ficsúrhoz!
- Mégis miért nem?
- Mert borzasztó apa lesz! Gyűlölöm
őt és neked is így kéne tenned!
- Árulj el nekem egy dolgot… öt éve
a Roys Publishingnál dolgozol… kérlek, áruld el, hogy mit tett Greg, amiért
ennyire borzasztóan ki nem állhatod őt?
Nagy levegőt veszek, jár az agyam.
Ez az undor vele szemben olyan régóta tart, hogy már nem is emlékszem rá,
pontosan miért is utálom.
- Mert… tönkretesz téged… -
nyüszítem.
- Emilia! Én szeretem, ő szeret,
lesz egy közös gyerekünk és családunk, mégis hogy tenne tönkre?
- Te… olyan… olyan… érzelmes vagy,
amióta ismered… gy-gyen… - basszus, mégis mi a francot hordok össze-vissza?! –
Gyengülsz…
Hosszú pillanatokig hallgat.
- Gyengülök? – kérdi végül teljesen
kiábrándulva.
- I-igen…
- Bocsánat Emilia, hogy nem akarok a
Büszke Szűz Vénlányok társaságába tartozni, ahol az egyetlen kandúr a
közeledben az Garfield, az ivartalanított, ötvenkilós macska. Amikor az ember
szeret valakit, akkor ad a méltóságából és az erejéből és gyengül… de csak
azért, hogy beengedhesse a másikat. Talán neked is ki kéne egyszer ezt
próbálnod, akkor talán végre boldog lennél és nem egyszer olvasható szarokat
írnál.
- Alice!
Miért mond
nekem ilyet?... Sose… ő sose gondolt rólam ilyesmit… sosem kérdőjelezte meg a
tehetségem, sosem hordott így le…
- Fogd be!
Könnyek
szöknek a szemembe. Ez rosszabb, mint amikor Matt meg akar gyilkolni a
tekintetével.
- Nem tudsz más boldogságának
örülni… az enyémnek se…
- De, én tudok, csak… ez annyira…
- Pontosan két hónap múlva lesz az
esküvő… szeretném, ha te lennél a tanúm… ha addigra nem jössz haza, akkor úgy
veszem, hogy a köztünk lévő barátság neked nem jelent semmit.
- Alice, kérlek, ne beszélj így!
- Jó éjt, Em…
- Ne, még ne! – kiabálom, de
megszakad a vonal.
Dühösen csapom
a kagylót a készülékre, mindkét Emerson összerezzen a hangos csilingelésre. Az
öklöm remeg a pulton, nem tudom megállni, potyognak a könnyeim, mint az eső.
Egyszerre vagyok dühös és szomorú és magatehetetlen. Haza kell mennem, ha nem
ma, akkor holnap… Alicenek és a babának is szüksége lesz rám… basszus… hogy tud
minden, minden az égvilágon pár napon belül elromlani?!
Ben közeledni kezd felém, de csak
óvatosan, mintha valami förmedvény lennék.
- Em, minden rendben?
Könnyáztatta
arccal, vörös szemekkel, dühösen nézek rá, most először érzem át azt az igazi
félelmet, amit a falubeliek látnak a külső embereken. Másképp bánnak velem!
Tehát már nem tartozom a külvilághoz… mégis ott kell majd élnem.
Szó nélkül kiviharzom a
panzióból, majdnem fellököm a rám váró Dereket, átvágtatok mindenen, ami az
utamba kerül, egészen addig, amíg a selyemfüvű mezőhöz érek. Jelen pillanatban
ez az egyetlen hely, ahol lenni akarok és egyetlen ember van, akinek a
figyelmére mindennél jobban szomjazok és az nem Alice… őt szeretem és imádom,
de most a hátam közepére sem kívánom. Nekem most csak a farkas kell.
Innen is
látszik a pislákoló tűz, ami mellett biztosan épp halat, vagy más húst sütöget
az üvegkavicsos parton. Lassan vágok át a mezőn, az ujjaim finoman végigsimítom
a hosszú fűszálakon, lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy itt járok, ki
akarom élvezni minden percét. Pár lépésre járok tőle, amikor hátrafordul
kíváncsi, kedves, rezzenéstelen arccal. Hűha… mindig így néz ki, amikor egyedül
van? Olyan nyugodt… mint amikor olvas.
- Szia – súgom.
- Szia. Hát te?
- Leülhetek? – kislányosan nyávog a
hangom.
Matt
jókedvűen felhorkan.
- Ezt sosem kérdezted, mindig csak
csináltad – somolyog.
Ezt egy
igennek veszem, úgyhogy elhelyezkedem mellette, pont szemben a Holddal, most a
hegyek sem csúfítanak bele a mesés ezüst tányérba.
- Nagyon szép – a mellkasom elé
húzom a lábaim.
- Igen…
Ezután
sokáig hallgatunk, de ez a csend egyáltalán nem kínos, inkább olyan meleg,
gyengéd… romantikus. Oldalra pillantok, Matt mellett pár szál virág hever, még
gyönyörűbbek, mint amiket Derektől kaptam.
- Hát azok?
- Mi? – követi a tekintetem vonalát.
– Azok?... Azok csak hülye virágok.
- Miért vannak itt? – kérdem.
- G-G…Gretának viszem… őket. Ezek a
kedvencei. Igen.
- Biztos örülni fog neki, tényleg
nagyon szépek.
- Szebbek, mint amiket az idiótától
kaptál?
Hangosan
felnevetek.
- Igen. Szebbek.
- Akkor jó – halkan motyog. -
Elolvastam a könyved.
- Eh… hehe… valóban? Biztos nem
tetszett…
- De, mint mondtam, aranyos volt.
- A menedzserem szerint egyszer
olvasható szarokat írok… - mormogom.
Matt
meghökken.
- Ezt mondta?
- Igen.
- Ezekkel a szavakkal?
- Igen.
- Ha én lennék ott a főnök, azonnal
kirúgnám – sziszegi.
- Hát ez vele sosem fog megtörténni…
- Miért? Az a főnök, aki egy kiadón
uralkodik és pártolja azokat a menedzsereket, akik nem lelkesítik az írókat,
elég rossz főnök lehet.
- Gregory Roys egy idióta! –
dörrenek rá akaratlanul.
- Miért gondolod így? – a vadász hangja
mélyen búg, meg akar nyugtatni.
- Mert felcsinálta a barátnőmet és
most gyerekük lesz! – felpattanok. – Mégis milyen főnök ez?! Amint hazamegyek,
fel fogom jelenteni szexuális zaklatásért! Ugyan olyan mocskos, undorító,
utolsó senkiházi féreg, mint amilyen a bátyja volt!
- Milyen volt?
- Egy szarházi… a mai napig
fennmaradt a híre és bemocskolja az egész Roys családot! A fickó maga volt a
két lábon járó nemibetegség-gyűjtemény!
Matt nem szól semmit, egy kicsit
megrándul a szája széle, de szakadatlanul figyel.
- Hála az égnek eltűnt és már nem
kellett vele dolgoznom!
- Mi történt vele?
- Valószínűleg az egyik cafkájának a
férje vagy a pasija megharagudott rá és eltette láb alól, de most nem a kúrógép
a lényeg, hanem a nyomoronc öccse! Miért egy akkora ordenáré pöcsről kell
példát vennie, mint a bátyja?! Mindketten csak a farkukkal törődnek… és mi lesz
így Aliceszel? Ott fogja hagyni a gyerekkel, amint megjelennek rajta a
terhességi csíkok!
- Én… nem hiszem, hogy az a srác
ilyen lenne…
- Mégis honnan veszed? – reccsenek
rá.
- Senki sem lehet ilyen gonosz…
biztos csak… fáj neki a testvére elvesztése…
- Bárcsak ő is ugyanúgy eltűnne a
föld színéről, mint a másik szarházi! Mindenkinek sokkal jobb lenne!
A következő kép az, hogy egy hatalmas kéz közelít felém mérhetetlen sebességgel és hatalmasat csattan az arcomon. Azonnal szédülni kezdek, alig tudok megállni a lábamon, az arcom ég és zsibbad, odakapok és kétségbeesetten szorongatom. De nem ez a legrosszabb az egészben, hanem… az a mindent elöntő csend és üresség. Nagy szemekkel, remegő ajkakkal, az arcom védve pislogok a felettem magasodó férfira, akinek rángatózik az orra a fortyogó dühtől. A következő pillanatban azonban szinte elolvad az arca, most esik csak le neki, hogy mit tett. Zavartan nyúl felém, de visszahúzza a kezét, majd dobbant egyet a földön és elrohan valahova messze, mélyen az erdőbe.
A következő kép az, hogy egy hatalmas kéz közelít felém mérhetetlen sebességgel és hatalmasat csattan az arcomon. Azonnal szédülni kezdek, alig tudok megállni a lábamon, az arcom ég és zsibbad, odakapok és kétségbeesetten szorongatom. De nem ez a legrosszabb az egészben, hanem… az a mindent elöntő csend és üresség. Nagy szemekkel, remegő ajkakkal, az arcom védve pislogok a felettem magasodó férfira, akinek rángatózik az orra a fortyogó dühtől. A következő pillanatban azonban szinte elolvad az arca, most esik csak le neki, hogy mit tett. Zavartan nyúl felém, de visszahúzza a kezét, majd dobbant egyet a földön és elrohan valahova messze, mélyen az erdőbe.
Négykézlábra esek, azon erőlködöm,
hogy összeszedjem a fejem. Nagyon szédülök… hatalmasat ütött… de miért ütött
meg? Mi rosszat mondtam, amin ennyire felhúzhatta magát? Semmi köze nincs
hozzájuk… lehet, hogy csak idegesítettem. De ez nem mentség. Ugyanaz maradt a
helyzet, mindkét világom összeromlott, a két személy, akikre szükségem volt,
elhagyott… de az egyiket talán még jóvá tehetem. Mi ez, ha nem egy jel, hogy
nem itt a helyem? Haza kell mennem… ez már biztos.
Felállok, sokáig nézem a Matthew
dühös vágtája után hátramaradt csapást a fűben. Ha szerencsém van, soha többé
nem látom ezt a férfit, soha nem kell majd túlesnünk a kínos beszélgetésen,
ahol mindketten csak magyarázkodnánk. Jó ez így. Egy emlék marad.
- Nem haragszom, ha te se rám –
mondom elfojtottan a csapásnak, de csak én hallom. Csak én és az üvegköves
patakpart a selyemfüvű mezővel.
- Akkor elmegy a kisasszony? – kérdi
Caleb szomorkásan.
- Igen… - búsan mosolygok, miközben
kiiszom az utolsó korty teát a bögrémből. – Már össze is pakoltam.
- Remélem nem a vendégszeretetünk
volt a probléma…
- Dehogy, az kifogástalan, a
legjobb, amiben részesültem. Ez volt az egyik legszebb időszakom, köszönök
mindent.
- Remélem még látjuk.
- Én is. Talán egyszer visszajövök –
motyogom.
- A falu itt fogja önt várni,
kisasszony – apukás a mosolya, mint mindig. – Elbúcsúzott mát mindenkitől?
- Igen, még Gretához is benéztem,
örülök, hogy jól van.
- Nem sok esélye volt, hogy felépül…
de az, hogy a karjában tarthassa a gyermekét, erőt adott neki.
- Jó anyuka lesz…
- Biztos vagyok benne.
Izgatottan
játszadozom az ujjaimmal az asztallapon, fejben leellenőrzöm a listám, hogy
mindent megcsináltam-e, mindenkivel beszéltem-e, persze felesleges az egész,
hisz tudom, a legfontosabb személytől nem vettem búcsút. Caleb persze látja
ezt… a csupaizom, szakállas, félszemű, jó öreg Caleb mindig lát mindent
mindenkin és mindig neki van igaza.
- Biztos benne a kisasszony, hogy
nem maradtak elvarratlan szálak?
Mélabúsan
cseng a hangom.
- Nem… egy még maradt – végigsimítok
az arcomon, ami egy kissé megduzzadt a tegnapi után.
- Az Öregdombnál látták utoljára,
alig egy órája, még biztosan ott lesz – melegen megszorítja a kezem. – Sosem
bocsájtja meg önnek, ha egy szó nélkül itt hagyja.
- Sok mindenre kapja fel a vizet,
mi? – kérdem.
- És még annál is többre. De sosem
gondolja komolyan. Tudja, merre találja?
- Igen…
Az
Öregdomb Matthew legkedvesebb vadászhelye, ugyanis arrafelé rengeteg a vad,
ráadásul találni kétszer akkora vaddisznókat és szarvasokat, mint a normális.
Azonban az ottani élőlényeket egyszerűen megvadítja az emberszag, nem félnek
tőlünk, mint a szelídebbek, így könnyedén nekünk eshetnek, aminek szinte csak
egy vége lehet. Matt úgy tanított, hogy sose menjek arra, túl veszélyes, főleg
ne egyedül. De túl sok minden változott azóta. Biztosan nem lesz semmi gond.
Befele menet a levegő egyre
poshadtabb, bűzösebb, alvadt, hideg vér szagát hozza. Ezek szerint volt kapás,
vagy két állat ölte meg egymást. Mit mondjak majd neki? Kérjek bocsánatot? Azt
sem tudom, hogy miért kéne… csak közöljem, hogy elmegyek? Nem tudom… majd ahogy
jön. Ez lesz a legnehezebb mindközül, pedig Engel még sírt is.
Az általam ismert területek között
itt a legsűrűbb a Mär, rengeteg az ember méretű bokor és félhomály van, így nem
is csoda, hogy nehézkesen lelek csak rá a vadászra. A nyavalyás sötétzöld
kabátja nagyon jól elrejti. Épp egy bokrot kerülök meg, amikor a ruhám sarka
egy ágba akad, csak nagy gonddal, húzkodással, rángatással szabadulok meg a
csapdájából, természetesen a levelek szinte kongtak rajta, mint a templomi
nagyharang. Végre aztán elszabadulok, de ekkor egy hatalmas lökést érzek a mellkasomon,
amitől azonnal elterülök a földön. Hideg és kemény és… fáj. Ez… egy…
nyílvessző.
Fájdalmasan sikítok, íjként
megfeszülök a korhadt avarban, a nyakamba folyik a forró, ragacsos vérem. Mint
egy villámcsapás, úgy halt el körülöttem minden, a hangok, a szagok, csak én
vagyok, az elérhetetlen erdő és a mindent betöltő fájdalom, de van ott még
valami, ami egyre inkább közeledik. A mardosó gyengeség. Igen… egyre erőtlenebb
vagyok.
Végre megrezzen a bokor, szétválik
előttem és megjelenik ott Matthew, arcáról süt a kétségbeesettség és az
aggodalom. A nevem kiáltja, de nem hallom, a karjába vesz, de nem érzem, lassan
a fények is elhalnak, még utoljára elhagyja a szám egy suttogó „bocsáss meg!” és csak reménykedni tudok,
hogy hallotta. Majd minden megszűnik, és nem marad más nekem, mint az üvöltő
fájdalom a testemben.
Valahol, egy beazonosíthatatlan
helyen magamhoz térek egy pillanatra, egy fehér szakállas alak tart felém, ez
biztosan Caleb. Akkor még élek… de nem sokáig. Aztán elrohannak velem valahova
máshova. Elmosódott a világ, mint egy rossz festmény, majd megint elvesztem az
eszméletem ki tudja mennyi időre.
- Áááá! – sikítok torkom
szakadtából, amint felébredek.
Immár
mindent hallok és látok, oldalvást fekszem, kapkodom a fejem, mint egy
megzavarodott ló, úszom a verítékben.
- Áááá! – visítok fel ismét, amikor
az egyik férfi megmozdítja a nyilat a mellkasomban.
- Magához tért! – kiált Caleb.
Ő van
mögöttem, ő okozza nekem ezt a hatalmas fájdalmat, míg Matthew lefog.
- Még egyszer! – utasítja Matthew,
amire Caleb megrántja a nyilat.
- Az Istenért, neee! – zokogom,
próbálom magam összehúzni, de nem engedik, kifeszítenek. – Hagyjatok!
- Még egyszer! – adja ki ismét a
parancsot a vadász, aki felpofozott, aztán keresztül lőtt egy nyíllal.
- Neee! – rázkódom, köhögni kezdek,
amire vas íz önti el a szám és rubint színű harmatként távozik belőlem.
De mit sem törődve ezzel, ismét,
ezúttal egy hatalmasat húz a nyílon, aminek minden egyes milliméterét érzem, a
húsomba kapaszkodik, az idegvégződésekbe és húzza, szétszab, szétmarcangol.
Hirtelen beugrik, hogy mi is ez, ezek Matthew speciális nyilai, amiken felfele
és lefele néző tövisszerű fogacskák vannak a biztosabb halál elérése végett.
Micsoda szerencse.
- Újra! – üvölt.
- Ha tovább csináljuk, össze fog
omlani a tüdeje! – ripakodik rá Caleb.
Nehézkesen
visszaküzdöm magam az új ájulás határáról és suttogva kezdek beszélni hozzájuk.
- Csak… vágjátok le… a hátamnál…
hogy tudjak… feküdni…
- Emilia… - nyögi Matthew.
- Csináljátok már! – dörrenek rájuk,
amitől egy nagyobb adag vér fröccsen a torkomra.
Caleb egy
csippentéssel letöri a hátulsó részt, aztán hátra fektetnek.
- Köszönöm…
A vadász
mellém ül és végigsimít az arcomon.
- Magas a láza, hozz neki
borogatást! – mondja a félszeműnek, aki azonnal távozik.
Most
egészen az eszemnél vagyok, végignézem, ahogy kimegy, utána Matt félelemtől
sugárzó, hulla fehér arcára pillantok, majd a ruhájára. Csupa vér.
- Az… mind… az enyém?... – erőtlenül
az ingjébe markolok és mosolygok. Nem szól semmit, csak bámul. – Hehe… ki hitte
volna, hogy van ennyi egy emberben… te… te aztán… - ismét vért köhögök – tudod
hogy kell elbánni valakivel… az tudtam, hogy utálsz, de… azért ez egy kicsit
túlzás, nem gondolod? Hehe…
- Ne nevess ezen! Most ne!
- És még csak bocsánatot sem kérsz…
- gyengén nevetek.
- Majd ráérek, ha jól leszel…
A kezem
olyan nehéz, mint az ólom, felemelem és most én simítok végig az arcán, a
zilált, izzadtságtól nedves, hullámos haján.
- Nem hiszem, hogy… jól leszek…
Matthew…
- Dehogynem… minden rendben lesz!
Nem halhatsz meg, megértetted?! Megtiltom!
- Ehehe… aranyos vagy… ha te nem,
akkor… én… bocsánatot kérek…
- Soha nem kell tőlem bocsánatot
kérned, megértetted? Soha. És most ne beszélj, mert csak gyengülsz tőle.
Nagyon próbálja adni a higgadtat, de
végre, életemben most először átlátok rajta, talán ez a haldoklók
tisztánlátása. Aggódik és fél… persze, hogy fél… megölt egy embert. Vagyis még
nem, de gyakorlatilag igen. Engem. Halott vagyok. Istenem, hogy remeg a keze,
ahogy szorítja az enyém… olyan hideg. Az arcába bámulok, ő nem mer az enyémbe,
túl nagy a lelkiismeret furdalása. Meredten bámul ki az ablakon és összeszorította
az ajkait, mintha csak nagyon gondolkodna valamint.
Lassan elszenderedek, amikor
visszajön Caleb egy lavór vízzel, borogatást ad a homlokomra. Kellemesen hűs, a
pergő vízcseppek szinte még a fájdalmon is enyhítenek és megtisztítják a koszos
arcom, hogy tisztán járulhassak majd Isten színe elé.
- Alszik… - búgja Matt.
Nem
alszom. Csak túl fáradt vagyok ahhoz, hogy nyitva tartsam a szemem.
- Mit csináljunk? – kérdi aztán a
falu vezérétől.
- Nem tudom…
- Vigyük kórházba! Tudom, hogy
tőlünk félnének, de őt normálisan látnák és segítenének!
- Elvérezne az út alatt…
- Akkor… húzzuk ki a nyilat!
- Elvérezne…
- Akkor mondd, mégis mi a kurva
anyámat csináljak?! Nem hagyhatom meghalni! Nem hagyhatom!
- Matt… - súgja az öreg. – Egy
választásunk maradt…
Egy
pillanatra minden elcsendesedik.
- Nem… azt nem! – tiltakozik a
farkas. – Az elvenné az egész életét! Nem hagyom!
- Vagy ez, vagy meghal… húzd ki a
nyilat belőle!
- Nem úgy volt, hogy akkor elvérzik?
- Tudod, hogy mi jár azzal.
- Rendben…
Még
mielőtt elöntené a testemet a görcsös fájdalom, valami kedves, magas hang
kúszik a fülembe, ami oly módon csilingel, mint a mesékben a tündérpor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése