Jó szórakozást :)
UI.: egy megosztásos támogatást ismét örömmel vennék :)
7.
Ne, megint
a nyílhoz fognak érni! Ha még egyszer megrángatják, én abba belepusztulok! Így,
hogy meg sem moccanok, egyre csökken a fájdalom… hagyjatok nyugodtan meghalni.
- Emilia,
Emilia – szólongat Matthew, miközben végigsimít az arcomon. – Ébredj fel!
- Ébren…
vagyok – válaszolok szaggatottan.
-
Találtunk… egy megoldást. De… annak következményei vannak. Hajlandó vagy
vállalni őket?
- Milyen
következmények?
- Hajlandó
vagy vállalni őket? – ismétli erélyesebb hangon.
- Nem… így
nem…
- Ez az
egyetlen módja annak, hogy életben maradj… kérlek, vállald el!
Ez egy nagyon szemét húzás… elhúzni a haldokló orra előtt a
mézesmadzagot, miközben tudja, hogy úgyis bele fogok menni. Hiszen mi lehet
értékesebb az életnél? Még túl sok mindent kell tennem, mielőtt elmegyek.
Elmenni anyuval egy földkörüli útra, Alice babájának a második anyja lenni és támogatni
mindenben, majd megházasodni és végleg letelepedni valahol egy szép, napos
helyen. És a listából még semmi sincs meg. Mindegy, hogy mik azok a
következmények, élni akarok, bármi áron!
-
G-garantáltan… hatással van?
-
Garantáltan – megszorítja a kezem.
- Akkor
rendben… - elhaló hangon sóhajtom, kezdek ismét önkívületbe esni, de Matt
gyengéden megráz, hogy magamhoz térjek.
- Maradj
ébren!
- Ki kell
húzni a nyilat, különben bele fog nőni – dörmögi Caleb türelmetlenül.
- Nyugalom
– csitítgatja Matt.
- Ne
csitítgass, te is tudod, hogy nekem van igazam!
- Most már
biztos, hogy életben marad, nincs miért izgulni.
- Azért nem
kell megvárni, amíg elvérzik! – reccsen a vadászra.
Nem akarom, hogy ismét megpróbálják… túlságosan fáj, mintha
tűz égetne belülről.
- Készen
áll, Emilia? – kérdi a szakállas.
- N-nem! –
nyögöm. – Nem akarom!...
- Pedig
muszáj lesz, kisasszony, sajnálom.
- De úgy
fáj!
Segítségkérően Mattre bámulok, ő sem tudja, mitévő legyen.
Nem akar bántani, fájdalmat okozni nekem, így is épp eleget tett az ügy
érdekében.
- Majd én…
- elkapja Caleb csuklóját és nem engedi hozzám érni.
- Biztos
vagy benne? Előzőleg sem akartad.
- De,
csinálja… Matt – nyüszítem, újra kezd bennem felizzani a szenvedés elcsituló
parazsa.
- Biztos? –
kérdi az aggódó öreg.
- I-igen…
- Akkor, ha
nincs rám szükség, én kimegyek… nincs kedvem végignézni – halkan motyog és
egyre elkeseredettebb az arca, de most nincs időm azzal törődni, hogy miért.
Komótosan
csoszog ki, mindketten lélegzetvisszafojtva várjuk, amíg a kinti napfény utolsó
sugara is szertefoszlik és újra beköszönt a félhomály a szobába.
- Nem
akarok neked fájdalmat okozni… - búg a vadász.
- T-tudom…
csak… légy gyors, kérlek.
Búsan felnevet.
- Ilyet sem
kértek még tőlem.
- Ez most…
nem annak az ideje… te… mocskos perverz – erőtlenül kuncogok.
- Egy
rántás…
- Rendben –
biccentek.
Kemény ujjait a nyíl szára köré fűzi, közvetlen a fel-le
álló tüskék fölé, már ettől is hullámként csap le a kín. Az arcom eltorzul és
fájdalmasat nyögök.
- Ez így
nem lesz jó – állapítja meg.
Óvatosan felemel, majd az ölébe ültet, mindenem hozzá simul
és csak most tűnik fel, hogy egész testében reszket.
- Ezt…
miért?
- Miközben
kihúzom, harapd a vállam olyan erősen, ahogy csak szeretnéd.
Egy kicsit meghökkenek.
- Nem lenne
jobb… egy rongy?
- Ez a
minimum azért, amit tettem.
- Nem vagy
normális – bágyadtan pislogok fel rá a szempilláim alól.
- Tudom –
elmosolyodik. – Harapj belém!
Vonakodva, de megteszem, amit kér, kicsit hátrabiccentve a
fejem az izmos karjába mélyítem a fogaimat.
- Háromig
számolok…
Egyre jobban megfeszül mindenem, ami nem jó, mert így sokkal
fájdalmasabb lesz, de az emlékek még túl élénkek és tudom, hogy milyen lesz. Sőt,
most még rosszabb is. Egyre jobban összeszorítom az állkapcsom, az egész
testemen kicsapódik a hideg veríték, közben pedig majd elégek belülről.
- Három! –
ordít, majd egy erős rántást mér az idegen tárgyra, ami azonban nem adja
könnyen magát, belülről széttépi a mellkasom, hirtelen alig kapok levegőt és
vér önti el a torkom, de ezzel még nincs vége. Csak a fele jött ki.
Sikítok,
ahogy a maradék erőmből telik, a könnyeimbe majdhogynem belefulladok, aztán
eszembe jut Matt széles válla, azonnal visszatapadok rá és minden
kínszenvedésem beleadva szinte kitépem a húsát a helyéről. A vére keveredik az
enyémmel a számban, sós és forró, undorító érzés, de szerencse a
szerencsétlenségben, a szétrepedő tüdőm elnyomja a hányingert.
- Bocsáss
meg! – hörgi ő is szenvedve, majd végleg kitépi belőlem a nyilat, ami hangosat
koppanva ér földet a szoba másik végében.
Úgy érzem,
hogy most nem tudok megmozdulni, az érzékszerveim megzavarodtak és átverik az
agyam, úgy tetszik, mintha kénsavtól marva épp leolvadna a fél testem. Ezen már
a fájdalomcsillapító váll sem segít, megállás nélkül üvöltök és siratom a
használhatatlanná vált szöveteim. A vadász teljesen átölel, a karjait olyan
szorosra fűzi körülöttem, mintha össze akarna roppantani, majd folyamatos
előre-hátra mozgásba kezd, próbál elringatni és közben halkan csitítgat.
- Nyugalom…
vége… ne sírj… ssh… úgy sajnálom… nem akartam… nyugodj meg… ne sírj…
Végtelenségbe
nyúló percek kellenek ahhoz, hogy bár még szipogva, de leálljak a bőgéssel, de
nem azért, mert már nem kínlódok. Csak éppen kezd belőlem kifogyni az élet.
Egyre több vért vesztek, lassan semmi nem marad belőlem. Újra tompulni kezdenek
az érzékszerveim, tudom, hogy mi jön ezek után, nemrég előfordult már…
sötétség. Csak ezúttal nem ébredek fel.
Matthew
visszafektet az ágyba, utoljára végigpillantok rajta, csupa vér és veríték,
csupa félelem-szag. Ha nem siet, semmiképp nem élem túl, várom, hogy végre
megcsinálja azt a különleges dolgot, aminek hatalmas következményei vannak.
- Matt…
- Hm? –
mélabúsan zeng a hangja, miközben a fejem fölött ügyködik valamivel.
- Ha…
felépültem… eljössz velem… és az anyukámmal… egy földkörüli útra?...
Szinte hallom a mosolyát.
- Persze.
A szempilláim áttörhetetlen, fekete ketrecet képeznek a
világ között és köztem, mígnem a kapu teljesen bezáródik és el nem nyel a
sötétség. Minden elmosódik, oly sokszor fordult ez elő velem mostanság, hogy
már-már megnyugtat. Hallom az egyre lassuló szívem lüktetését, az ereimben
csordogáló maradék vér keserves zubogását és ismét azt a különös csilingelést,
ami olyan, mint a mesebeli tündérpor.
Amikor
felébredek, teljes nyugalmat érzek magam körül. Könnyű vagyok, lebegek, mintha
vízben feküdnék és a legjobb, hogy…
Megmozgatom
a vállam. Nincs fájdalom. Ezek szerint nem sikerült Matthew és Caleb terve és
meghaltam.
Nehézkesen
felnyitom a szemeim, meggyőződésem, hogy ez mégsem a Mennyország. Ez az én
falubeli házikóm, még a fehér baldachinon át is felismerem minden szegletét.
Könnyedén felülök, jobban érzem magam, mint valaha, szinte kicsattanok az
erőtől. Azonban van itt valami furcsa. Valami csillogó, ezüstszínű, por alapú
dolog hullik le rólam, mint a perje. És ez a hang… ez volt az a csilingelés!
Magas és cirógató, olyan, mint a kristálypoharak összekoccintása, csak annál
még sokkal szebb. Az ujjaim közé csippentek egy adagot, mint a nagyon finom
szemű púder. Vajon mi lehet ez?
Széthúzom
magam előtt a baldachint, a Brendontól kapott asztalkán egy új üvegváza és egy
hatalmas csokor illatos virág áll, idáig is érezni. A mellkasomhoz kapok,
mindennél jobban érdekel, hogy milyen állapotban van, de nincs vér, nincs géz,
csak egy fémpénz nagyságú, vaskos heg. Gyengéden végigfuttatom rajta egy ujjam,
újabb fájdalomra számítok, de nem érzek ilyesmit, csak harmóniát és nyugalmat
és valamiféle megújulást. Ahhoz képest, hogy nem olyan rég haldokoltam, most
pompás állapotban vagyok. Miféle va… varázslat ez? Az lenne? Varázslat?
Két lábra
állok, túl könnyűek a lépteim, mintha egy tollpihe lennék. Valami minden
bizonnyal megváltozott bennem, a zsigereimben érzem. Már nem vagyok az az
Emilia Quinn, aki a Märbe jött. Egyenesen a virágokhoz lépkedek, amikor halk
recsegéssel kinyílik az ajtóm. Odakintről hajnali narancssárga napfény és hűvös
harmat szökik be a farkassal egyetemben. Megtépázott és fáradt. Amikor
megpillant lesokkol, sokáig csak bámul, mély levegőket vesz, a mellkasa fel-alá
emelkedik. Én is ugyan úgy vagyok, mint ő, lebiggyesztett ajkakkal pislogok rá,
egy szót sem tudok szólni, túl sok minden kering a fejemben. Mit kéne neki
mondanom? Amit tett értem, azok nem hálálhatók meg szavakkal.
- Csak egy
percre mentem ki, neked pedig pont akkor kell felébredned? – szakítja meg a
csendet. Szigorúnak akar tűnni, de most az egyszer nem megy neki, látszik, hogy
megkönnyebbült, hogy lát. – Itt szerettem volna lenni, amikor felébredsz…
- Um…
bocsi… - mormogom.
-
Megmondtam, hogy soha nem kell tőlem bocsánatot kérned semmiért – megindul
felém, céltudatosan és magabiztosan, nekem pedig ettől majd kiugrik a szívem.
Meg sem áll addig, amíg szinte hozzám nem préseli magát, majd a hajamba túr és
mélyen a szemeimbe néz.
Istenem…
most mit fog tenni? Én tudom, hogy mit akarok…
- Annyira
sajnálom… - magához húz, de nem azt teszi, amiért ebben a pillanatban epedek, hanem
a homlokát az enyémhez szorítja.
- Túléltem…
- szepegve mondom.
- De úgy
szenvedtél, ahogy sosem érdemelted volna meg…
A vállára kúszik a kezem, amire rögtön felszisszen. Ó
tényleg, a harapásom.
-
Megszenvedtél érte.
- Ez csak
egy semmiség… a megérdemelt büntetésem.
- Én voltam
a hibás… - mindketten érzékien suttogunk.
- Miért
jöttél utánam? – kérdi.
- El
akartam búcsúzni. Visszamegyek New Yorkba.
A férfi egy lépést hátrál és bűnbánóan néz rám.
- Ezt meg
kell beszélnünk…
- Mégis
mit?
- Még nincs
itt az ideje… még pihenned kell… - elfordul és kifelé indul, de megkapaszkodom
benne és visszahúzom.
- Kérlek,
magyarázd el!
- Meg fogsz
gyűlölni…
- Mi volt
az a por? Attól lettem jól, ugye?
- Mint
ahogy én is gyűlölöm azt, aki velem tette ezt… - mondja és én nem értek semmit.
-
Valamiféle varázslat volt?
- Emilia,
kérlek, még várjunk ezzel!
- De nem
tudok! Nem akarok! Mik a következmények? Nem várhatok sokáig… én… köszönök
mindent, de… vissza kell mennem, ott nagyobb szükség van rám.
- Nem
érted, ugye? – kérdi.
- Mit
értenék, ha nem kapok válaszokat? – nyögöm kétségbeesetten.
Matthew felém fordul.
-
Megígéred, hogy nem fogsz kiborulni?
- P-persze…
hogyne ígérném meg, csak kérlek, magyarázd már el! – könyörgöm neki.
- Tudsz egy
kicsit hosszabban sétálni?
- Igen.
Minden oké, jól vagyok.
- Akkor
gyere velem! – gyengéden megfogja a kezem és biccent, hogy kövessem.
Úgy teszek, ahogy kéri, az ujjaink végig össze vannak fonva,
mintha egy kellemes randevú utáni sétára mennénk, de nem valami romantikus
helyen kötünk ki, mondjuk egy vízesésnél, vagy ilyesmi, hanem az Emerson
panziónál.
- Miért
jöttünk ide? – kérdem csodálkozva.
- Mindjárt
meglátod.
Matt eddig mindig csak az utolsó fáig kísért el, de most
rendületlenül tovább lép, mintha az eddigi hitét latba vetette volna.
- Mégis mit
csinálsz? – mosolygok, de ő nem viszonozza.
- Csak
menjünk – dörmögi komolyan.
Még hajnalra áll az idő, de ahogy nézem, most vannak náluk
vendégek, így gondolom, a konyhában tüsténkednek és készítik elő a reggelit.
- Amit most
fogsz tapasztalni, az a valóság… ezt jegyezd meg. Megértetted?
- Őőő… igen
– biccentek.
- Akkor
kopogj be!
- Kopogjak?
Mindig csak úgy bemegyek, ez tulajdonképp egy fogadó…
- Hidd el,
most jobb, ha kopogsz.
Meredten állok a homokfútt üveg előtt és kezdek valami
rosszat sejteni. Mi ez a nagy titokzatosság? De legalább most meglátják
Emersonék, hogy a benti emberekkel sincs semmi gond. Hármat kopogok az üvegen,
nemsoká megreccsen a padló belülről és végül Ben nyit nekünk ajtót, akinek
azonnal kidüllednek a szemei és nyomban hátraesik.
- Apa! Apa!
– üvölti.
Közelebb lépek hozzá.
- Nyugalom
Ben, csak én… - itt megszakadok, mert a vadász megfogja a karom és visszahúz
maga mellé.
- Mi az,
fiam?! – az öregebbik rémülten jön elő a pult mögötti kamrából.
- Kettő
kijött a Märből! – kiabálja. – Hozd a puskát!
- Puskát?!
– kiáltok. – De hisz csak én vagyok! Emilia!
Mr. Emerson dühödten a fia elé ugrik kezében egy kétcsövű
puskával, amit fenyegetve tart felénk, közben pedig úgy remeg, mint a kocsonya.
- A-a-azonnal…
tűnjenek… innen! M-mi nem akarunk bajt! – dadogja halálsápadtan és zihálva,
rettegés csillog az ismerős Alice-barna szempárban.
Ennek mégis
mi baja van?
- De hisz
csak én vagyok, Emilia. Nem emlékeznek rám? – kérdem cincogva, de nem kapok
választ, inkább csak újabb fenyegetést.
-
Me-menjenek és hagyjanak minket… b-békén! Ha nem tűnnek el… én… én… lövök!
- De hát… -
kezdek bele ismét, de a farkas átöleli a vállam, elfordul velem és határozott
mozdulatokkal az erdő felé irányít.
- Hé, mégis
mit csinálsz?! – ripakodok rá.
- Elviszlek
onnan, még mielőtt lelőnek! Több esélyed nincs az életre!
- De nem
mehetünk el, hiszen ezek a szegények halálra vannak rémülve! Segítenünk kell
nekik!
- Abba nem
gondoltál bele, hogy tőled félnek? – kérdi sejtelmes hangon.
- Mégis
miért félnének tőlem?! – teljesen felháborodott a hangom.
Matthew ráncolni kezdi a homlokát és összehúzza a
szemöldökét.
- Mert…
torz… vagyok? – félve teszem fel a kérdést, amire a válasz egy szinte
láthatatlan biccentés.
A sarkamat
belemélyesztem a földbe és lefékezek.
- Ezt mégis
mire véljem?! – kiáltok a férfira, aki bűnbánóan lehorgasztja a fejét. –
Válaszolj! – elkapom a zöld kabát gallérját és magam felé húzom.
Ebben a
pillanatban a puska csöve eldurran, a golyó pedig pontosan a lábunknál csapódik
be.
- Gyere! –
kiabál rám és berohanunk az erdőbe.
Ilyen gyorsan talán csak akkor szaladtam, amikor a boszorkák
elrabolták Gretát. Nem vagyok hozzászokva és kicsit gyengébb is az
állóképességem a szokásosnál, nyilván azért, mert nem olyan régen keresztül
lőttek egy tüskés szárú nyílvesszővel. Amikor már biztosak vagyunk benne, hogy
nem látnak minket, megállunk. Én zihálva kapaszkodom egy fába, a vadásznak ez
meg sem kottyant.
- M-mégis
miért lőttek ránk? – kérdem.
- Mert
megálltál. Náluk sosem szabad megállni. Se máshol.
- Hogy
érted ezt?
Sokáig hallgat.
- Emilia,
csak így tudtalak megmenteni, meg kell értened! – kétségbeesetten rakja a
szavakat egymás után.
- Én értem,
de kérlek… megtudhatnám végre, hogy… miért rémítettem halálra azokat, akikhez
másfél hónapja járok szinte minden nap?
- Torz
lettél…
- Te aztán
tudsz bókolni!
- Komolyan…
már közénk tartozol és… mindenkiből ilyen reakciót fogsz kiváltani, akik nem…
itt élnek.
- Itt?
- A Märben.
Felnézek a felettünk elterülő kék égboltra, aminek az
érintetlenségébe belerondítanak a falombok.
- Hogy
érted ezt?... – kérdezem kimérten, egyre furcsább ez az egész.
- Ez egy…
külön világ, Emilia.
- Tudom,
ezt tapasztaltam…
- Nem! Ez tényleg egy külön világ. Egy végtelen
világ a végesben.
Összehúzom a szemeim.
- Matt, te
be vagy tépve?
- Nem! –
dörren az arcomba. – A Mär… egy végtelen terület, ahol mi, te és én és még több
millióan élnek. És ez a szám egyre növekszik.
- Matt, ez
lehetetlen! Ez az erdő nem nagyobb… ötszáz hektárnál. Láttam a térképeken.
- Azért
láttad úgy, mert akkor még nem voltál az, ami most.
- Miért, mi
vagyok most?! – kérdem ingerülten, egyre inkább kezd felhúzni a rébuszaival.
- Egy mär.
- Már
megbocsáss, mi? – a tenyerem a fülemhez teszem. Úgy gondolom, nem hallok jól.
- Egy mär.
Egy… egy…
- Egy?
- Egy
meselény…
Amit mond, az teljesen a földbe döngöl, felháborít,
elbizonytalanít és dühít egyszerre.
- Matt, te
mégis minek nézel engem?! Te komolyan ennyire idiótának hiszel?!
- Komolyan
beszélek, hinned kell nekem!
- És az
előző magyarázat? Amikor azt mondtad, hogy minden csak úgy itt van?!
- Akkor…
hazudtam, az igaz, de…
- Most meg
higgyem el azt neked, hogy azok valójában meselények?! Ne röhögtess, kérlek! –
hátat fordítok neki.
- Mégis
hova indulsz? – kérdi aggódón.
- Vissza
Emersonékhoz! Én egy percet sem maradok itt tovább!
- Ne! –
elkapja a derekam és visszaránt. – Nem emlékszel, hogy ránk lőttek?!
- Biztosan
csak összebeszéltél velük! – kapálózok a féri karjaiban, de nem ereszt el.
- Hogy
lőjenek le?! Gondolkozz már!
- Akkor sem
fogok elhinni egy ilyen idiótaságot! Még, hogy mese!
- Kénytelen
vagy… soha többé nem mehetsz emberek közé, különben ez lesz a vége!
- Mégis
honnan tudod?! Úgy beszélsz, mint aki marha tapasztalt ebben a témában! – ordítok.
- Mert az
is vagyok! – ő is felemeli a hangját.
- Mégis
hogy lennél?! Fogalmad sincs, mi van odakint! Még, ha igaz is, biztosan vannak
olyan emberek, akik elfogadnak úgy, ahogy vagyok!
- Nem
fognak!
- Eressz
el! – kiabálok és a körmeim a húsába vájva próbálom lefejteni magamról a
karjait, de nem megy, túl erős és, mintha nem érezne fájdalmat.
Úgy tart
engem, mintha egy rongybaba lennék. Kétségbeesett vagyok és félek Mattől. Hogy
tud ilyen marhaságokat kitalálni? Ez teljesen megrémít.
- Nem tudsz
te semmit! – folytatom.
- Én vagyok
Matthew Roys! – üvölti, ahogy a tüdejéből telik, erre én teljesen ledermedek. -
Én vagyok Matthew Roys! Én vagyok Matthew Roys! Én vagyok Matthew Roys! – az
ölelése egyre inkább gyengül körülöttem. - Én vagyok Matthew Roys… én vagyok az
istenverte Matthew Roys, az a mocskos szemétláda, aki létrehozta a Roys
Publishing House-t… - végül teljesen elenged, azon nyomban elszökkenek tőle, ő
pedig lerogy a földre, a hajába túr és tépi kezdi azt.
- Mi?... –
elhal a hangom.
Nem szól vissza, hisztériás rohamba esett, nem sír, vagy
ilyesmi, egyszerűen csak kizárta a külvilágot. Letérdelek mellé, alá hajolok,
hogy megkeressem a tekintetét, amikor nem találom, a két kezem közé fogom az
arcát és felemelem.
- Nem
hazudsz?... – teszem fel a kérdést, válaszképp megcsóválja a fejét. – De neked
már ötvenhárom évesnek kell lenned.
- Annyi is
vagyok…
- De… olyan
fiatalnak látszol…
- Minden
mesében van egy elátkozott, Emilia… jelen pillanatban ez én vagyok.
Keservesen felnevetek.
- Ne találj
ki ilyen hülyeségeket, kérlek… te… nem lehetsz ő… te nem… és ez az egész hely…
nem lehet… képtelenség… csak… kitaláltad, hogy ő vagy, ugye?
Egy belső
zsebben elhúz egy cipzárt, majd a kezembe nyom egy fekete bőrkötéses
pénztárcát, amely egyszer talán elegáns volt, de mára csak régi, szakadt fénye
önmagának.
- Nyisd ki!
– utasít.
Széttárom a pénztárcát, amelyben halomnyi bankkártya,
hitelkártya, jogosítvány és személyi igazolvány is sorakozik szépen egymás után.
Kihúzom a helyéről a személyit, név szerint Matthew Roys, a képen lévő férfinak
olyan hosszú a haja, hogy kényelmesen bele lehet túrni és pontosan olyan
élénkezüst színű szemei vannak, mint a vadásznak, bár még sosem láttam bennük
ennyi boldogságot csillogni. Ez már bőven elég lenne a meggyőzésemhez, de még
jobban szemet szúr a halvány, alig pár napos borosta alatt húzódó félszeg,
szexi mosoly. Ez valóban ő… ez tényleg a vadász! És a vadász egyenlő Matthew
Roysszal. Minden kétséget kizáróan.
Hitetlenül
pislogok rá.
- Ez mégis
hogy lehetséges?...
- Évekkel
ezelőtt… én is mär lettem… elátkoztak… és azóta itt élek…
- Miért nem
térsz vissza a családodhoz? Huszonhárom év elteltével is szakadatlan keresnek…
- Mert nem
ismernének fel! Nem láttad, Emersonék hogy reagáltak?
- De… de
egy szülő… egy anya, egy apa, az más… ők felismerik a gyereküket… -
kétségbeesetten próbálom őt meggyőzni, de ezzel talán csak magam akarom
megnyugtatni, hogy van megoldás, ez az egész csak vicc.
- Nem… ez
nem igaz… Emilia, mi már nem tartozunk közéjük… ők olyannak látnak minket, mint
a szörnyetegeket…
- Nem
tudhatod… - mondom. – Nem tudhatod…
- Pontosan
tudom! – reccsen rám, egy szempillantás alatt lekerül róla a térdig érő, zöld
kabát és a fehér póló és feltűnik a felsőteste.
Izmos,
minden egyes kis domborulat tökéletesen látszik, normális esetben ez akárkit
feltüzelne, de most inkább szomorú… a mellkasától a hasáig három vaskos heg,
karmolásnak tűnnek. A bordái között is van egy hosszabb, a karizmain is több
látható, illetve a medencecsontjánál egy vaskos öt centis. És ez csak előröl.
- Látod ezt
itt?! – megfogja a kezem és a medencecsontján lévőhöz szorítja zihálva. – Ezt
az apám csinálta, amikor egyik este megpróbáltam hazamenni. Leszúrt azzal a
késsel, amit én adtam neki karácsonyra! – hátat fordít nekem, ott is rengeteg
kisebb-nagyobb sebhely látható. Most a bal lapockáján lévő hosszú égésnyomra
mutat. – Ezt az anyám csinálta, amikor menekültem ki a házból. Megütött egy
izzó piszkavassal. A szülők szeretete itt már nem segít…
Könnyek
szöknek a szemembe. Egyszerre attól, hogy Mattnek miket kellett túlélnie,
attól, hogy elképzelem, az én szeretteim is ezt művelnék velem, ha meglátnának
és attól, hogy soha többé nem láthatom őket.
- Ne mondd
ezt… - a forró cseppek végiggördülnek az arcomon.
Ahogy rám néz, szinte elolvad az arca. Sajnál engem,
őszintén bánja, hogy ezt tette velem, látom rajta. Az életem mentette meg, de
nem tudom, hogy meg tudok-e neki valaha bocsájtani.
- Annyira
sajnálom… - suttogja.
- Ennyi
erővel hagyhattál volna meghalni.
- Jesszus
Emilia, mik járnak az eszedben?! – ripakodik rám.
- Nem
teljesen mindegy?! Akinek számítottam, úgyis halott vagyok, nem?!
- De… de
én… nem hagyhattalak meghalni… nekem még élsz! Vagyis… magadnak… annyi mindent
tehetsz itt, tiéd az egész, csak fel kell fedezned!
Én
felállok, ő ülve marad a fűben.
- Akár
vissza is mehetek?
- Nem… azt
nem… de…
- Akkor nem
érdekel – mondom és elindulok a faluba, hisz máshova úgy sem mehetek.
- Kérlek,
várj meg! – kiált utánam, rohanni kezd, amíg be nem ér, aztán elállja az utam.
– Ne gyűlölj, kérlek…
Ellököm
magamtól.
- Ne
gyűlöljelek?! Elvetted az életem! Elvetted a valódi életem és arra
kényszerítesz, hogy örökre ebben a börtönben legyek és itt kísértsek, mint egy
szellem!
- Én csak…
nem akartam, hogy meghalj… élve akartalak látni még… sokáig… én… én túl keveset
láttam a szemed… mert… gyönyörűek a szemeid… nem akartam, hogy… élettelenek
legyenek…
Döbbenten nézek a bánatos, borostás arcába, de
cseppet sem vagyok boldog, inkább végtelenül dühös és tehetetlen és ez csak
jobban hergel.
- Tehát
azért mentettél meg, hogy neked jó legyen?!
- Nem, szó
sincs erről, én csak…
- Nincs
csak, Matthew! Többé… többé ne szólj hozzám, ne nézz rám, még csak a közelemben
se legyél, megértetted?! – az ujjammal nagyot bökök a mellkasára. – Gyűlöllek!
Ezzel
otthagyom őt, mögötte még épp látszik az Emerson panzió, a legutolsó hely, ahol
„élve” láttak és a legutolsó olyan hely, ami a szabadságomhoz tartozott.
A faluban
nem változott semmi. Mindenki teszi a dolgát, mint mindig, illedelmesen
köszönnek, mint mindig, de a mosolyuk szélesebbnek látszik. Vajon tudják, hogy
már én is… mär vagyok? Örökre itt kell majd élnem… az erdő fogságában. Eleinte
hezitáltam, hogy menjek-e vagy maradjak, de most az életem adnám érte, hogy
mehessek… milyen ironikus, hogy az életem kellett ahhoz, hogy ide láncoljanak.
Mit kezdjek magammal ezek után? Nem fogom itt megtalálni a helyem… haza akarok
menni… talán megérne egy próbát, de Matthew… Roys is, hogy járt? Leszúrta a
saját apja és megverte az anyja… szörnyű.
Bemegyek a
házikómba, a virágok illata rögtön megcsapja az orrom. Vajon ezt kitől kaptam?
Az asztalon
még mindig ott hever a vadász holmija, a pipája, a dohánya, a könyv, amit éppen
olvasott. És már értem a könyvek iránti rajongását. Akkor valóban csak egy
percre mehetett ki, amikor felébredtem. Végig itt volt mellettem? És vigyázott
rám… hogy aztán közölhesse a szörnyű tényeket. Tudom, hogy hálátlan és gonosz
vagyok, de mégis ki az, aki nem így reagált volna a helyemben? Egy fülig
szerelmes kislány… én pedig nem vagyok az. Most már végképp nem.
Bedőlök az
ágyba és szinte rögtön elalszom. Lehet, hogy ez még az átváltozásomnak tudható
be. Uh… sose hittem volna, hogy kiejtek a számon egy ilyen mondatot.
Álmomban
egy olyan férfit látok, aki életében minden szemét dolgot elkövetett, amit csak
lehetett. Lopott, csalt és hazudott, öreget, gyereket, nőt, férfit, mindenkit
átvert, akiből csak pénzt lehetett kicsalni, de mégsem tudtam őt utálni, hisz
egyik napról a másikra mindent elvesztett, amit csak szeretett… akár csak én.
Amikor
felébredek, még mindig zaklatott a lelkem, de talán majd Caleb mézédes házi
teája megnyugtat. Végül is, életem végéig ihatom majd. Kicsit tartok attól,
hogy ott lesz a vadász is, de majd maximum nem nézek rá. Remélem, tiszteletben
fogja tartani a kéréseim és nem próbál velem sehogy se kapcsolatba lépni. Soha
többé, még csak látni sem akarom.
A fogadóba
belépve mindenki egy kicsit szomorkás mosollyal fogad, lehet, hogy a szemem
csal, de mintha egy kicsit meg is hajtanák a fejüket. Akkor már azt is tudják,
hogy nem fogadtam jól a dolgot. Caleb már készíti is elő a bögrém és egy adag
teát tölt bele.
- Hogy van
a kisasszony? – kérdi apukásan.
-
Hitetlenül… - motyogom még álmosan.
- Majd
hozzászokik.
- Hogy
örökre itt kell lennem?
- Higgye el
nekem, ez a hely csodásabb, mint amennyire el tudná képzelni, csak egy jó
kalauz kell.
- Én
elhiszem, de nem terveztem, hogy… az utazásomhoz nincs retúrjegy.
- Bocsánat,
de mi az a retúrjegy? – oldalra biccenti a fejét.
- Áh,
hagyjuk… a lényeg, hogy nem látom többé a családom…
- Tudom,
hogy az átváltozottaknak egy kicsit nehezebb a dolga, mint nekünk, akik
beleszülettünk ebbe, de mi leszünk a családja, kisasszony.
- Lehet… -
dörmögöm. – Caleb?
- Igen?
-
Elmagyaráznád nekem, hogy mégis, hogy lehetséges… - körbeemelem a bögrém–
mindez?
- Igazából
pontosan mi sem tudjuk, csak mendemondák vannak az egészről… de egy biztos. Van
valahol a Märben egy varázserejű virág, aminek akkora ereje van, hogy igazzá
teszi a meséket a virágpora segítségével – olyan ízesen beszél, mint a régi
nagyapók, akik történeteket mesélnek az unokáiknak. – És ehhez állítólag csupán
egyetlen dolog kell…
- Mi az? –
most először mosolyodom el az elmúlt napokban őszintén. A tenyerembe hajtom a
fejem és ámultan figyelem a szakállas félszeműt, aki az ujjával az orromra bök.
- Pontosan
az, amit most önön látok, kisasszony. Csak gyermek verzióban.
- Nem
pontosan értem…
- Mint ön
is tudja, a mesékben általában több az erőszak, mint azt az ember fia valaha
gondolná. Azonban a gyermekek ezt még nem fedezik fel, csupán a szórakozást, az
örömet, a vidámságot látják és értékelik a mesékben. Ez az ártatlanság és a
szívből jövő öröm, vagy csodálat teszi lehetővé azt kisasszony, hogy mi most
beszélgetünk.
Nem szólok
egy szót sem, teljesen belemerültem az öregbe.
- De persze
a gyermekek csak feltételezések… én is csak egy könyvben olvastam.
- Egy
pillanat, itt tudnak olvasni? – őszinte meglepetéssel kérdem.
- Persze,
hogy tudunk, de nem olyan régóta. Matt tanított meg minket rá. Az ilyen falusi
népeknek, mint mi, nincs szükségünk az olvasásra, csupán a városokba űzik ezt,
ott is csak az okosabbja. De Matthew szerint fontos, ezért megtanított
mindenkit, aki akarta. Azóta faljuk a könyveket.
- Szóval ő…
- De a
virág valóban létezik – folytatja. - Minden évben, csupán egyetlen egyszer,
amikor kihajtja a második virágját, ami csak egy napig virít, annyi virágport
ereszt szét a levegőben, ami belepi az egész Märt. Ez meggyógyítja a betegeket
és a normális embereket märré változtatja. Én még jó tíz évvel ezelőtt elraktam
egy zsákocskával, azt használtuk fel önön.
- Nem
értem, ha van egy ekkora erejű virág, akkor… azt még hogyhogy nem lopták el?
- Mert
senki sem tudja, hol van.
Elnevetem magam.
- Akkor
honnan tudjátok, hogy egy évben egyszer növeszt egy második virágot, aminek a
pora belepi a Märt?
- Mert le
van írva egy könyvben. A port meg látjuk. Olyan, mint a hó, csak ezüstben.
- De ha
valaki leírta, akkor valakinek látnia kellett, nem? – huncutul vigyorgok.
- Igaza
van, valóban volt egy ember, aki egyszer látta. Feljegyzett róla minden fontos
dolgot, több évig figyelte a növényt, de tudta, hogy mekkora ereje van a
virágnak és azt is, ha egy rossz ember kezébe kerül, akkor az véget vethet a
boldogságnak. Azért megőrizte a titkot, hogy hol van. Lehet, hogy itt, a falu
mellett, de az is lehet, hogy a Sziklaerdőn túl. Hiába kutatják, nem lelik
sehol.
Bár nem
tudom, hol a Sziklaerdő, de akkor biztosan nagyon messze innen.
- Érdekes
mese. Akkor innen a Mär elnevezés is, ugye? A meselényekről.
- Pontosan.
- A kinti
emberek tudják, hogy mi folyik itt valójában?
- Nem –
megcsóválja a fejét. – Nekik ocsmány, torz lények vagyunk. Remélem, már érti a
kisasszony és megbocsájtja a titkolózást.
- Igen –
mosolygok. – Én úgy emlékszem, azt mondtad még nekem, hogy néha ki szoktatok
mozdulni… Emerson mégis ránk lőtt, amikor ott jártunk Mattel.
- Ki
szoktunk mozdulni, de mindig a megbeszélt helyen találkozunk. Ő szokott néha
eljönni hozzánk, de még egy mär sem merészkedett el a panzióig.
- Akkor már
értem… de egy dolog még nagyon érdekel… ha már meselények, akkor…
- Igen,
Csipkerózsikától elkezdve a Százegy kiskutyán át egészen a tündékig.
- Tündék? –
felnevetek. – Melyik gyereket szórakoztatja a Gyűrű Ura?
- Nem
tudom, de saját szememmel láttam őket – ő is nevet.
Magam elé meredek, annyi-annyi kérdésem lenne… egy emberre
nem lehet rázúdítani mindet.
- És hol
élnek?
-
Szétszórtan. Mindenki a saját területén, de vannak már vegyes-városok is.
- Vegyes-város?
- A
mellékszereplők gyűjtőhelye. Ha arról beszélünk, hogy mese, akkor azalatt nem
csak a főhősöket értjük, nem csak a hercegnőket és a hercegeket, hanem a
köznépet is. A városokat, az országokat. Amire az író gondolt, ahogy
elgondolta, minden egyes részletében, pontosan úgy válik valóra a mese.
- Senki sem
tudja, mire gondoltak éppen – somolygok.
- De milyen
szép gondolat, nem?
- Szoktak
lenni háborúk?
- Igen.
Tudja, a Märnek nincs egy nagy királya, mindenki a saját területén uralkodik és
ez sok galibát okoz.
- Nincs
irányító?
- Egy
komoly nagy? Nincs. Ha az embert nem kötik a törvények és úgy akarja, elmegy
vagy megszökik. Teljesen…
- Szabadon…
- szakítom félbe.
- Igen –
bólogat.
Hűha… nem hittem volna, hogy ez az egész ennyire összetett.
Lenyűgöző. Mégis, hogy maradhatott eddig észrevétlen egy ilyen hatalmas dolog
ennyi lehetőséggel, kimeríthetetlen területtel? De még milyen szerencse, hogy
így van… ki tudja, milyen szörnyűségek lennének, ha a nagyvilág bármely
nagyhatalmú embere beférkőzne ide. Megszűnne itt minden.
A hátam
mögött nyílik a bejárati ajtó, oda se kell néznem, rögtön tudom, hogy ki jön
be, szinte ösztönösen megérzem. A vadász az. A léptei egyre hangosabban és
hangosabban csengnek a fülemben, mígnem megtelepednek mellettem. Jaj, ne… nem
akarom, hogy hozzám érjen, vagy nézzen, vagy szóljon, az illatát sem akarom
érezni.
Amilyen
hirtelen haragú és amennyire megbántottam tegnap, arra számítok, hogy csúnya
módon be fog nekem szólni valamit, de nem így tesz. Lassan lecsúsztat egy
lenyilazott őzet a pultra. A nyílvessző emlékére összeszorul a gyomrom. Nemrég
egy ugyanilyen volt bennem is.
- Egyelőre
ennyi… - mondja komoran. – De még nem ellenőriztem a csapdákat – ezzel hátat
fordít és ki is megy.
Caleb
nagyokat pislogva néz utána.
- Hát ennek
meg mi baja? – kérdi.
- Tegnap…
nagyon lehordtam.
- Azt
tudom, elmesélte, de még sosem láttam ennyi ideig szomorúnak.
- Szomorú
lenne? – kérdezek vissza.
- Az hát,
kisasszony. Azért is, amit tett önnel, hogy lelőtte, azért is, hogy
átváltoztatta… bár abban nekem volt a legnagyobb részem… - mondja bűnbánón.
- Ugyan
Caleb… nem a te hibádból kezdődött az egész… - nyugtatom.
- De a
legjobban biztosan az bántja, hogy ön annyira lehordta.
- Persze,
hogy lehordtam, hiszen… miatta…
- Tudom és
ezt megértem és ő is, viszont végig reménykedett, hogy ön meg fogja érteni ezt.
Csak életben akarta tartani.
- Sikerült
neki…
- Ön ezt
nem érti, kisasszony.
- Már, hogy
ne érteném! Én vagyok az áldozat.
- Matthewt
még sosem láttam olyan kétségbeesettnek, mint amikor önt hozta be a fogadóba
nyíllal a mellkasában. Amikor a kihúzásra került a sor, azt mondta, ő nem
akarja, mert nem akar önnek fájdalmat okozni. Amikor pedig átváltoztatta, végig
ott ült ön mellett, a kezét szorongatta és folyamatosan a bocsánatáért
esedezett és azért, hogy ne gyűlölje, mert abba belepusztulna. Még senki sem
volt neki olyan fontos, mint ön, kisasszony és most úgy érzi, végleg
elvesztette.
- Talán így
van… - motyogom.
- Ne legyen
kőszívű – dorgál a szakállas.
- Ez azért
nem ilyen egyszerű dolog… idő kell, hogy megemésszem. Ő ugyanolyan helyzetben
van, mint én és tudta, mivel jár mindez, mégis megtette.
-
Kisasszony, ön tudna azzal a tudattal élni, hogy elpusztította azt, aki a
legfontosabb magának az életben?
- Nem… de
én, hogy éljek úgy, hogy a számomra legfontosabbak elpusztultnak hisznek?
- Matthew
tudja. Segíteni akar. Szüksége van önre és önnek rá.
Igaza van. Szükségem van rá, de egyszerre gyűlölöm is.
Kénytelen leszek vele megbékélni, hiszen egy légtérben fogunk élni, nem
kerülhetjük egymást örökre. És végül is tényleg megmentette az életem, de olyan
módszerrel, ami egy újat ad és nincs lehetőség visszamenni a régibe. Egy új
világban egy megújult Emilia, akinek reméljük hamarosan a szilánkosra tört
szíve és lelke is megújul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése