(19) Amelia és a vadász {11. fejezet}

Ééééés hivatalosan is az Amelia és a vadász a legtovább kitartó történetem :) Bocsánat az esetleges írásbeli hibákért, sajnos még nem tudtam teljes mértékben leellenőrizni, így előfordulhat, hogy pár vessző nincs a helyén, de amint lesz időm, korrigálom :)
Jó olvasást ;)

11.

            Égett, emberi hússzag. Hány és hány alkalommal írtak és írtam már erről a témáról? Nem tudom miért vonzódnak az írók ehhez. Talán azért, mert ez egy olyan titokzatos inger, amit az átlagos ember sosem érez, és elképzelni sem tudja, milyen lehet. De már maga a kifejezés is mérhetetlen brutalitást hordoz magában, hisz ha egy ember ég, az vagy szenved, vagy már halott. Ennek a három, mérhetetlenül egyszerű szónak akkora ereje van, ami képes minden emberből ugyanazokat az érzéseket kihozni, ez pedig nem egyszerű. Ezek: az undor, a kíváncsiság, a félelem és a fájdalom.

            Én most leginkább egy mondatba tudnám kifejezni azt, amit érzek: undorodom magamtól, hogy kíváncsi voltam, és most félek, sose lesz vége a fájdalomnak.

           

Lilyn egyre erősebben nyomja a hasamnak a vasat, immáron az összes idegszálam felvette a fájdalomérzékelés szerepét. A testem pattanásig feszül, a koponyámban csoportosul a nyomás, talán a lelkem az, ami szökni készül a kín elől. Most azt kívánom, törjön ki onnan, csak legyen már vége, bármi áron!

Vannak olyan helyzetek, amikor már az ordítás sem vonja el a figyelmed, már abban sem lelsz vigaszt. Nos, ha ilyet szituációba kerülsz, garantáltan így fogsz érezni. Végtelennek tűnő másodpercek és jéghidegnek ható könnycseppek tengerébe kerülsz, és egyre mélyebbre süllyedsz úgy, hogy egy utolsó, nagy lélegzetet sem tudtál venni. Kétségek között, kíntól szaggatva, mozdulatlan, üres fejjel haladsz a mindent elnyelő sötétség felé.

            Aztán egyik pillanatról a másikra vége. Már nincs forróság, ami felperzsel, de ezek után jön csak a java. A csupaszon maradt hús a leégetett erekkel és a körülötte húzódó bőr, ami mintha bármelyik pillanatban széthasadna. Lecsuklik a fejem, szaporán, lihegve kapkodom a levegőt, legalább a tengerből kikerültem, és végre lélegezhetek.

            – Hű… te aztán nem bírod a fájdalmat – kuncog a nő, aki úgy néz ki, akárcsak én. – Le kéne tagadnom, hogy egy vér vagyunk.

            Nem válaszolok neki semmit, a tüdőm túlságosan elfoglalt, nincs ideje olyanokkal foglalkozni, mint a beszéd.

            – Én is átestem ezen, de még csak fel sem szisszentem… szánalmas vagy.

            Ismét mögém megy, majd egy maroknyi sóval tér vissza, amit szó nélkül a hasamhoz vág, egyenesen a nyílt sebre. Újra felüvöltök, ez van legalább annyira borzalmas, mint maga az égetés, és sokkal tovább tart. Amikor úgy tűnik, szűnni kezd az újabb szenvedés, a hasamon lévő izzadságcseppekben megtelepedett sókristályok okozzák a következő görcsöt. Azt hiszem, ezek után vígan fogok menni szülni… már, ha túlélem a dolgot.

            – Ó, Istenem – sóhajt Lilyn. – Legalább nem fog elfertőződni – mondja, mintha ő lenne a legkegyesebb lény a világon.

            – Miért?... – zihálom, csak ennyire telik.

            – Ez a kis billog, ami amúgy megjegyzem, nagyon csinosan fog mutatni a lapos hasadon, összeköt minket! – hátat fordít nekem, leereszti a vállán az áttetsző anyagot, ami úgy hullik le róla, mint a legfinomabb selyem. A jobb lapockáján ott van rajta az a jel, ami most már az én bőrömön is virít. – Nem utolsó sorban ettől te is Haxan leszel, mint én.

            – Az mi? – nyögöm összeszorított fogakkal.

            – Olyan, mint a boszorka, csak sokkal erősebb. Ha úgy tetszik… egy királynő a banyák között.

            – Mégis miért akarod, hogy én az legyek?

            – Szerinted akarom?! – dörren rám. – Én vagyok az egyetlen Haxan, enyém az összes hatalom, rám hallgat az összes banya, mégis miért akarnám ezt megosztani?!

            – Akkor miért?...

            – Mert a benned lévő embervér nem engedi, hogy használjam az erőmet.

            – És miért lenne bennem a te erőd?! – kiáltok fel, kezd bennem újra elterjedni az élet. – Én egy…

            – Egy író vagy New Yorkból, aki a Roys Publishing Housenál dolgozik. A menedzsered az a szőke nőszemély. Az anyád Emily Rose, mint abban az ördögűzős filmben, apád pedig alkoholista, aki többször molesztált téged kiskorodban, talán ezért is van az, hogy az anyád nevét viseled az apádé helyett – alám lép, elkapja az állam, és ránt egyet rajta, amitől a nyakam halkat roppan. – Mindent tudok rólad, Emilia Quinn. Mindent!

            Pupillátlan, lila szemeibe mélyedek, amikből árad az irántam érzett mély gyűlölet. Úgy néz ki, mint én, de természetes, hogy idegennek érzem őt, mégis mintha… mintha… lenne köztünk egy láthatatlan kapocs, ami több, mint egy billog. Talán az ereje… de mégis hogyan került volna az belém?

            Felbiccenti a fejem, majd nyugodtan sétálgatni kezd a teremben. Valahonnan a ruhája alól gyors léptekkel egy hatalmas pók mászik elő. Olyasmi, mint a madárpók, csak ez lila és sárga színekben tündököl. Lilyn a kezébe veszi, és finoman végigsimít a hosszú, színes szőrökön, még halkan dúdolgat is neki. Tehát ő a házi kedvence.

            – Honnan tudsz rólam ennyi mindent? – kérdem, és érzem, falfehér vagyok.

            – Mert te és én egyek vagyunk, Emilia – szónokolja fennhangon, szórakozott mosollyal az arcán. Tehát az én arcomon.

            – Még mindig nem értem, hogy miről beszélsz! Mi velem a célod?! Engedj el! – rázom a béklyóim.

            A lány felnevet.

            – Túl kíváncsi vagy, húgom! Idővel mindent, mindent megtudsz, amit csak kell. Amúgy a térkép igazi. Használjátok egészséggel! – mosolyog.

            – Engedj el! – sziszegem.

            – Engedj el, engedj el! – széttárja a karjait. – Elengedlek, ne izgulj már annyit! Idővel úgyis te fogsz keresni engem.

            – Soha!

            – Ó, de. De amíg embervér folyik az ereidben – ismét alám lép és undorral teli pofával mered rám. – Addig használhatatlan vagy.

            A kezét a homlokomra teszi, és hátralöki a fejem. Egy pillanatra elsötétül minden, majd földre zuhanok. Abban a pillanatban felugrom, és körbeforgok, itt a fehér vászonsátor, az öt ló, a tábortűz maradéka is. Hogy kerültem vissza?

            – Emilia! – visszhangzik a fák között Matt kiáltása. – Emilia!

A hasamra pillantok, hátha csak álom volt az egész. Azonban rá kell jönnöm, nem. A szétszaggatott ingem alatt vörösen virít a belém égett billog. Rettenetesen fáj… és nem fér az eszembe, hogy mi történt most velem, miért pont én, hogy kerültem oda, hogy kerültem vissza, a pókmániás, bolond nőszemély, aki akár az ikertesóm is lehetne, miért kínzott meg, és miért mondta, hogy egyek vagyunk, meg, hogy bennem van az ereje?

            – Em! – kiált fel Matt ismét.

            – I-itt vagyok! – nyögöm, ahogy az erőmből telik.

Összehúzom magamon az inget, Matt hamarosan felbukkan a fák mögül, és odarobog hozzám, mint egy gyermekét féltő apa, megfogja a vállaim és vizsgálni kezd.

            – Mit tett veled?! – kérdi.

Nem bírok válaszolni, búsan nézek az arcába. Ő rettenetesen ideges és aggódó, de ezek szerint ismeri azt a nőt.

            – Válaszolj! – utasít.

Lassan széthúzom az inget, hogy meglássa a jelet rajtam. Egy pillanatra mintha megakadna a tekintete a csipkés melltartón, de aztán a hasamra kúszik, és megpillantja a jelet.

            – Ezt már láttam valahol – dörmögi.

            – Rajta is van ilyen… - szepegem. – Azt mondta, ő átkozott el téged… igaz ez?

            – Igen…

            – De ki ő? És honnan ismer téged? És engem? Miért néz ki úgy, mint én?

            – Engem jobban érdekelne, miért égette ezt beléd, és miért engedett el csak úgy?

            – Előbb válaszolj az én kérdéseimre! – kiáltok rá a könnyeimmel küszködve.

Megint nem értek semmit, megint össze vagyok zavarodva, és természetesen, mint minden egyes alkalommal, most sem kapok válaszokat.

            – Az Isten szerelmére, most kínzott meg egy nő, és mindenféle hülyeséget magyarázott, hogy én egy Haxan leszek a billogtól, és az emberségem miatt nem tudja használni a bennem lévő erejét! De mégis mi közöm lenne hozzá?! Sosem láttam őt! Mégis azt magyarázta nekem, hogy ő és én egyek vagyunk! – a szavak dőlnek belőlem, nem tudok leállni, túl sok volt ez. Könnyek gördülnek végig a meggyötört arcomon, most legszívesebben bebújnék egy sarokba, és ki sem jönnék onnan.

            A tenyerembe temetem az arcom, minden kétségbeesésemmel és tehetetlenségemmel üvöltök bele, de egy hang sem jön ki a torkomon, csupán némán tátogok, mint egy hal.

            – Em… - dorombol Matt kedvesen, miközben kibújtatja az arcom a menedék mögül. – Meg fogunk mindent oldani. Esküszöm.

A hüvelykujjával gyengéden letörli a könnyeimet, végig a szemembe néz. Lerí róla, hogy végtelenül boldog, amiért előkerültem. A tenyerébe nyomom az arcom, finom meleg és megnyugtatóbb, mint az én kezem. Lehunyom a pilláim, hogy szétáradjon bennem az érzés, közben a férfi felemeli az arcom, és olyan közel hajol, hogy az ajka súrolja az enyémet. Szédülés fog el, biztos vagyok benne, ha nem akarnék ennyire veszettül közel lenni hozzá, már rég elestem volna. Ez most más, mint az előző alkalom. Akkor vad volt és erőszakos, és csak arra ment ki, hogy levezesse a haragját és kielégítse magát általam. De most nem. Most vigasztalni szeretne, most igazán érezni akar. A mellkasomban, amibe nemrég egy pengét döftek, most eszeveszettül kalapál a szívem, csak arra várok, hogy végre megtegye az utolsó pár millimétert. Olyannyira vágyok rá, hogy még a zsigerekig hatoló fájdalomról is megfeledkezem.

            – Szabad? – búgja.

            – Igen…

            – Lehet, nem kéne.

            – Nem érdekel – nyögöm, és én hozom be a kettőnk között lévő távolságot.

Matthew egész testében megremeg, ahogy teljesen a szájához érek, szinte érzem, ahogy felrobban belülről. Az egyik keze a tarkómra kúszik, hogy szorosabban tartson magához, a másikkal végigsimít a nyakamon, a vállamon és a kulcscsontomon. Ízlelgetve ér a nyelvemhez, a reakcióimat fürkészve harap játékosan az ajkaimba, és meg kell mondjam, megvan a hatása. Most tudatosul bennem igazán, hogy ez az igazi első csókunk, amit mindkettőnk tudatosan akar.

            A hajába túrok, és viszonzom azt a finom cirógatást, amit én is kapok tőle. Megszűnik körülöttünk minden, nem hallunk és érzünk mást, csak egymást, és meg sem tudom mondani, hogy egyáltalán veszek-e levegőt.

            Aztán egyik pillanatról a másikra a bokrok zörögni kezdenek mögöttünk, és hangos zihálás hallatszik, ami teljesen kirángat minket az édes transzból, és úgy rebbenünk szét, mint két riadt madár.

            Egy bőrmellényes fiú rohan ki a fák közül, olyan arcot vág, mint aki szellemet látott.

            –Rohanjatok! – kiabál ránk, de meg se áll.

            – Minek? – kiált utána Matt.

            – Ghoul!

A fiú csak ennyit mond és eltűnik a szemünk elől.

            – Még, hogy ghoul! – zsörtölődik az útitársam. – Több, mint kétszáz éve nem járt erre ghoul!

            Az erdőt kezdi kémlelni, ahonnan a fiú előbukkant. Pár másodperc múlva az előzőnél jóval nagyobb zörgés támad, ami túlvilági hörgésekkel párosul és a bokrok és fatörzsek között mintha valami csillogó, bronzszínű emberszerű lény ugrálna, ami eszeveszett tempóval közeledik. Matthew-val egymásra pillantunk, ő csak ennyit mond:

            – Futás!

Észbe sem tudok kapni, már elkapta a kezem és a fiú által kialakított csapáson rohanunk. Minden ott hagytunk, a lovakat, a sátrat, az összes holminkat, de szerencsére a vadász oldalán ott függ a kard, így biztos vagyok benne, hogy meg tud engem védeni. Hátrapillantok, a fröcsögő nyálú vadállat egyre közelebb ér hozzánk. Bár két lábon fut, a karjai olyan hosszúak, hogy néha azzal is rásegít a tempóra. Aranyszínű szemei fenyegetően villódznak a napfényben, fülsüketítően ordít és hörög, amire Matt nagyobb sebességre kapcsol. Csak azt felejti el, hogy én nem vagyok világbajnok, így nagyon hamar kifáradok és csak hátráltatom őt.

            – Siess, Em! – utasít a hajsza tízedik percében.

            – Ne-nem bírom! – zihálom.

A farkas egy fához ránt, aminek a gyökereinél a föld ki van vájva, biztosan valamilyen állat által. A korántsem kellően mély üregbe bújunk, Matt gondosan befogja a szám, hogy még véletlenül se tudjak megszólalni, nem, mintha tervben lett volna. Fáradtan pihegek a testéhez simulva.

            Fölöttünk lépések dobbannak meg, apró földrögök potyognak az arcunkba. Hiába nem tudok megszólalni, úgy érzem, a szívem zakatolása olyan hangos, hogy akár az is felhívhatja ránk a figyelmét. Hallom, ahogy párat a levegőbe szimatol, ezután dühösen fújtat, majd hatalmas lábai által keltett dobogások egyre távolodni kezdenek. Ekkor Matt elengedi a szám, azonnal fellélegzek és köhögök.

            – Pszt! – a mutatóujját a szája elé teszi.

            – B-b-bocsi – lihegem. – Mégis mi a fene volt ez? – kérdem, miután egy kicsit magamhoz térek.

            – Egy ghoul.

            – És… és az mi?

            – Író vagy és nem tudod, mi az a ghoul?

            – New yorki vagyok! – reccsenek rá.

            – Egy olyan lény, ami emberek húsával táplálkozik.

            – Ah, remek… mégis miért van egy ilyen mesés helyen egy ilyen lény?! – háborgom.

            – Azért, mert a mesék nem olyan szépek, mint amilyennek elsőre mutatják magukat. De én ezt nem értem… a ghoulok a vámpírok szolgái.

            – Vámpírok?! – visítok.

            – Te egy mesét sem olvastál?

            – Nem tudtam, hogy a horror is annak számít!

            – Minden annak számít, amiben egy író akár minimális fantáziát használt. Értsd: itt ne keress a mi világunkban „élő” romantikus hősöket.

            – A karaktert akkor is ő találta ki, nem? – kíváncsiskodom. – Az már fantázia.

            – De nem elég arra, hogy annyira lenyűgözzön vagy megnevettessen egy ártatlan lelket, hogy életre keljen a történet.

            – Egy átlagos történet is lehet lenyűgöző – vitatkozom.

            – Ilyen a Mär, Emilia. A mi világunkkal, amit te ismersz, nem törődik, csak akkor, ha van benne olyan, ami igazából nincs benne… érted?

            – Homályos, de igen. Tehát… vámpírok. Gonoszak?

            – Némelyik. De a vámpírok messze élnek innen és sosem jöttek le még idáig, főleg nem szolgával. Ez nagyon furcsa…

            – De ezek már nem szolgák! – mondja valaki fölöttünk.

Kimászunk az üregből, a menekülő fiú áll ott, hasonló állapotban, mint én. Izzadtan, zihálva. A sok izgalom közepette el is feledkeztem a billogról, de most, a hasamon lefolyó veríték emlékeztet, hogy az a rémálom valóban megtörtént.

            – Hogy érted ezt? – kérdi Matt, miközben leporolja a ruháját.

            – A legtöbbjük fellázadt a vámpírok ellen.

A vadász rám pillant, mintha tőlem várná a választ, de sajnos engem most jobban elfoglal a csípős érzés has tájékon.

            – Az meg hogy lehet? Hisz ostobák!

            – Mi sem tudjuk, de a táborunkat egy hete kell védeni tőlük. Elindultak lefelé a Kastélyból és mindent bedarálnak, aminek egy kicsit is mär-szaga van – szavalja csípőre tett kézzel.

            – A Kastélyból? – ismétli Matt összehúzott szemekkel.

            – Igen.

            – Remek, akkor királyi ghoulok… egyre jobb és jobb.

            – És okosak! Egyre okosabbak… már nem csak a szerencsén múlik, ha elkapnak valakit. Csapdákat állítanak szerte a környéken.

            – És fogalmatok sincs, hogy mi folyik itt?

            – Nincs… de valahol a közelben lehet egy bázisuk, azért vagyunk itt, hogy felkutassuk – mondja büszkén a kissé duci, vörös, szeplős fiú.

            – Hova tartoztok?

            – Umiranba.

Matthew felszisszen.

            – Vámpír seggnyalók, mi? – mordul a megszeppent legényre.

            – A szövetségünk a Kastéllyal már több száz éves és töretlen.

            – Vakon követitek a vérszívók parancsait! Titeket küldtek, hogy kutassatok az elfajzott ghoulok után, holott ők erősebbek. Csak véres-hordók vagytok nekik, hitvány, feláldozható alattvalók.

            Matthew szavai annyira meglepik a fiút, hogy megmukkanni sem tud. Nagyokat pislog a farkasra, aki most hozzám fordul.

            – Minden rendben? – kérdi tőlem.

            – P-persze, csak…

            – Mi baja a leánynak? – kíváncsiskodik a vörös.

Egy szó nélkül széthúzom az ingem, a friss hús látványa rögtön elborzasztja a fiút.

            – Vándorok vagytok?

            – Igen – mondja a farkas.

            – Akkor azt ajánlom, hogy gyertek el a táborunkba, hogy a leány kapjon megfelelő ellátást, mielőtt elmérged a seb és vérmérgezést kap.

            – Nem tartom jó ötletnek – morog Matthew.

            – Ugyan, miért? Csak nem fél a vámpíroktól?

            – Szó sincs róla, magam is öltem már vagy fél tucatot – vigyorodik el a hatalmas férfi. – Csupán nincs kedvem érdekegyezségek áldozati bárányai között sétálni.

            – Mi mindannyian elégedettek vagyunk a sorsunkkal és örülünk, hogy királyunk egyesí…

            Matt félbeszakítja.

            – Nem vagyok kíváncsi a betanult szövegre, fiam, most nincs itt a királyod, aki lefejezzen téged. Csak fogd be a szád egy pillanatra.

            A szeplősön látszik, hogy majd szétveti az idegesség. Mondjuk megértem, én is nehezen tűrném, ha így beszélnének velem.

            – Mit érzel, Emilia, elmenjünk a táborba?

            – Ott… jobb ellátást kapnék?

            – Az umirani orvosok messze földön híresek, leány! – mosolyodik el a pufi.

            – Biztosan hamarabb meggyógyulnál – mondja a sebemet vizsgálva Matt.

            – Akkor, ha nem bánod… lehet, hogy jobb lenne.

            – Rendben – búgja kedves hangon, aztán a fiúhoz fordul. – Van öt lovunk és egy sátrunk a táborhelyünkön, azért menjünk vissza!

            A vörös bólint egyet, aztán el is indulunk. Újból túl sok információt kapott az agyam, anélkül, hogy békésen feldolgozhatta volna.

            A táborhelyünkhöz visszatérve Matt szinte szívrohamot kap, engem pedig elfog a hányinger.

            A piszkosfehér sátor fele immáron vérvörös lett és inkább nem részletezném, hogy a testrészek és a belső szervek milyen állapotban, hol és melyik fa tetején helyezkednek el.

            – Ez… kinyírta a lovakat… - hüledezik a vadász.

            – Megmondtam. Aminek egy kicsit is mär-szaga van… - jegyzi meg a fiú.

            Már elkezdett szürkülni és még csak távolról látjuk Hans, a vörös hajú fiú táborát, aki szakácssegédként dolgozik ott és épp gombászni indult, amikor megtámadta a ghoul.

            Hatalmas szerencsénk volt, egyetlen lovunknak sikerült elszöknie a nagy mészárlásból, így amikor Matt hangosan szitkozódva pakolta össze a sátrat, az a hangjára visszatalált. Most én ülök rajta, a vadász pedig mellettünk jön. Hans jóval előttünk jár, gondolom nincs kedve hallani a csípős megjegyzéseket, amit az útitársam mondana neki.

            – Mi a baj az umiraniakkal? – kérdem kíváncsian.

            – A királyuk eladta magát és az összes Umiranban élőt a vámpíroknak.

            – Gondolom ez elég nagy dolog…

            – Igen, az. De tilos nekik bármi olyat mondani, ami esetleg arra felé vezet, hogy őméltósága rosszul döntött.

            – Miért adta el a királyságot?

            – Umiran és a Kastély szinte szomszédosak egymással és a király egyik nap megirigyelte a vérszívóktól a hatalmukat és az időtlen fiatalságukat, ezért alkut kötött a vámpírok vezetőjével, miszerint a királyt vámpírrá változtatta az uralkodó, így örök fiatalságra tett szert.

            – Nem lehetett volna ezt megcsinálni alku nélkül?

            – A Kastély fennhatósága alatt lévő összes vámpírt nagyon komoly szabályok kötik. Senkit nem változtathatnak át, még a haldoklókat sem. Csinálnak maguknak ghoulokat, de az közel sem olyan, mint egy vérszívó.

            – És ez miért van? Úgy értem, hogy nem változtathatnak át.

            – Egy időben rengeteg vámpír nyüzsgött a Märben, szinte több volt, mint a sima mär. Nem volt rendes társadalmuk, nem volt hazájuk, így iszonyatos vérengzéseket rendeztek szanaszét a világban. A királyságoknak, szabad városoknak és egyéb elszórt területeknek is érdeke volt a megfékezésük. Egy hatalmas hadsereget állítottak fel, amivel idővel ki tudták irtani a vámpírok legnagyobb részét. Közben azért a vérszívók is csapatokba rendeződtek és amikor a legnagyobbat is legyőzték, a vezetőjük a faj fennmaradásáért könyörgött a guillotine-on, miszerint soha többé senkit nem változtatnak át, de az a mennyiség, ami megmaradt, hadd éljen tovább. Csupán egyetlen kivételt kértek. A vámpírok borzasztóan nehezen fogannak meg, örülnek, ha ezer évben egy párnak születik egy gyermeke, így ha egy mär nő teherbe esne egy vámpírtól és szeretne átváltozni, akkor had tehesse. Ezek elég elfogadható feltételek voltak, így belementek a győztes csapat vezetői. Így született meg a Kastély, ahol rengeteg vámpír él előkelő körülmények között. Bár ők vesztettek, az egójuk mit sem csökkent és a fejemet teszem rá, hogy titokban változtatnak át märeket, hogy újra övék legyen a hatalom.

            – És csak Kastélyosok vannak?

            – Nem. Vannak tőlük független, a mai napig vadon élő példányok is. Jobb tőlük távol tartani magad.

            – Tehát így, hogy átváltoztatták az umirani királyt, gondolom elég nagy veszélybe került a béke.

            – Gondolhatod! Ráadásul egész Umirannak rosszat tett, mert az akkor győztes hatalmak több száz év után is képesek megharagudni egy esküszegőre. A märeket épp úgy köti az átváltoztatás megtagadása, mint a vámpírokat a felajánlás. Így Umiran és a legtöbb másik város és királyság között megszűnt a kapcsolat.

            – És a Kastély ura mit kért cserébe? Gondolom nem ingyen vállalt ekkora kockázatot.

            – Nos… - Matt meredten bámulni kezdi Hansot. – Minden évben, minden nekik tetsző, tizennyolcadik életévét betöltő leányt behívnak a Kastélyba… tudod miért.

            – Uh… - nyögöm.

            – Igen. Ha megfogan, vámpír lesz, akár akarja, akár nem, hiába volt feltétel a beleegyezés. Nincs választása. Ha nem megy, az umirani király kivégezteti. Pokolra vele! – morog Matt. – Két évet éltem Umiranban. Olyan volt, mint egy valóra vált rémálom. Az a sok zokogó lány és szülő… továbbá minden hónapban száz hordó vért kell küldeni a Kastélyba.

            – Az rengeteg! Hogy csinálják?

            – Fognak egy kést és mindenkit megcsapolnak…

            – Jézusom… a gyerekeket is?

            – Mindenkit, Emilia.

            – Nehezen, de még mindig el tudnám fogadni ezt a tényt, ha a király mindezt azért tette volna, hogy minél tovább bölcsen és alázatosan uralkodhasson népe fölött, de nem! Minden egyes nap, amint felkel, beül a tükör elé és nézegeti magát, amíg el nem alszik. Ha nem a fiatalos vonásaiban gyönyörködik, akkor szépítkezik… ezért a király helyét átvette a Kastélybeli uralkodó.

            – Ezért mondtad, hogy a táborbéliek a feláldozható szolgák… - jegyzem meg.

            – Igen. A vámpírok Napja ismét megvetette sugarait az égbolton és ki tudja, mi lesz a vége.

            – Nem kedveled őket – dünnyögöm.

            – Nem. Egyáltalán nem.

            – Lehet mégsem kellett volna idejönnünk…

            – Nyugalom – Matt hosszú idő óta először mosolyodik el és megfogja a kezem. – Nem lesz gond. Kicsit jobban leszel és megyünk is. Talán pont itt lesz egy régi ismerősöm.

            A hosszas mesélés közben elértük a tábor bejáratát, amit két ember őriz. Gondolom a pénz miatt fából építettek köré sáncot, viszont teljesen ki van világítva a földbe döfött fáklyáknak köszönhetően. Jöttünkre a kékpalástos őrök kissé előre lépnek.

            – Állj! – utasítanak minket, még Hansot is. Megvetően mérik végig a fiút. – Már azt hittük meghaltál.

            – Me-megtámadott egy g-ghoul – dadogja.

            – Hát az csodás! És megölted?! – kérdi az egyik férfi.

Nem tetszik, ahogy Hansszal bánnak, egyáltalán nem ezt érdemli. Lehet, hogy nem egy harcos alkat, de segít minden nap etetni az ittlévő katonákat.

            – Nem… - szégyenkezve lehajtja a fejét.

Az őrök kárörvendőn egymásra nevetnek.

            – Hát nem is számítottunk másra! Haszontalan vagy. Aztán valami élelmet hoztál-e? – kérdi az alacsonyabb, szőke férfi.

            – N-nem… minden elszóródott menekülés közben…

            – Bezzeg egy vadembert, meg egy szajhát ide tudtál hozni! – sziszeg a testesebb, már őszülőben lévő őr.

            Mattre pillantok, a keze a kardja markolatára kúszik, de időben megfogom a vállát, hogy megnyugodjon.

            – Csak egy biztonságos helyre van szükségünk pár napig – mondom erőtlenül. Útközben szédülni kezdtem és ráz a hideg is. Biztosan lázam van.

            – Mégis hogy képzeled, hogy beengedünk? – horkan fel az alacsony és kardot ránt, amire a vadász is előrántja a sajátját.

            – Még ha a szajhát be is engedjük, de a vadembert?... Kardja van, de nézzed meg, rosszul fogja! – gúnyolódik a másik kékpalástos.

            Matthew összeráncolja az orrát, ez nagyon rossz jel. Nem kéne tovább hergelniük, még a végén nem ússzák meg vágások nélkül.

            – Persze az asszony tehet pár dolgot azért, hogy bent lehessetek pár napig – vigyorognak.

            Oké, már engem is kezdenek idegesíteni. Mit képzelnek ezek? Eddig akárhol voltam, mindig egyenjogúként kezeltek engem, de úgy tűnik, ez itt másként van.

            – Fogjátok be a pofátokat! – fenyegetően süvít az éjjeli levegőben a farkas hangja.

            – Különben? – a magasabbik őr is kivonja a kardját és Matthew felé tartja, aki egy szót sem szól. Lehajtott fejjel próbálja féken tartani az indulatait, de nem sikerül neki. Megiramodik a két férfi felé, félrelöki Hansot az útjából és még mielőtt a palástosok észbe kaphattak volna, Matt már köztük is terem és keresztüldöfi a pengét az alacsonyabbikon. A kis férfi felhördül, vérrel kevert nyál csorog le az állán, aztán Matt ránt egyet a fegyveren, ropogva zúzza össze a bordákat, aztán a szőke feje lebicsaklik, és hátraesik.

            Mindannyian döbbenten nézünk. Hans a porban maradt, meg sem bír moccanni, ahogy én se és a kékpalástos sem. Miért ölte meg Matt?... Ez nem az a kedves férfi, aki olyan lágyan csókolt alig pár órája… ez… ez egy vérszomjas vadállat… a szemei élesen csillognak a fáklyák fényében, az arcára vér fröccsent, ami lassan csurog le a bőrén, közben győzelemittasan vicsorog. Elfog a remegés, de ez nem a láz miatt van, sokkal inkább azért, mert… megijeszt engem… én ezzel a férfival utaztam, aki képes lemészárolni valakit, aki rosszat mond… bele se merek gondolni, hányszor fordult meg a fejében, hogy engem is bántson… hiszen egyszer már kaptam tőle egy hatalmas pofont. Bár az úgymond jogos volt. Nem fogok tudni ezek után a szemébe nézni… egyszerűen nem.

            A másik férfi felé fordul, pontosan a szegycsontjának nyomja a kard hegyét. Az őr annyira le van sokkolva, hogy nem tud védekezni. A vadember, akiről azt mondta, rosszul fogja a kardot, olyan gyorsan csapott le a társára, mint a villám. Hogy tudott egy nagyvárosi férfi ennyire átformálódni? Ő világ életében papírokat írt alá és vakufényben sütkérezett és most… és most véres kézzel készül megölni egy újabb embert a szemem láttára.

            Matt lassan a sáncnak nyomja a férfit, amikor a háta már a fát éri, akkor sem áll le a nyomással. A kékpalástos felordít, vele együtt én is.

            – Nee! Hagyd abba!

De mintha nem is léteznék. Basszus, a bent lévők miért nem hallják meg az ordítást?! Jöjjön már ki valaki, könyörgöm!

            Végig sem kell gondolnom, az előttem lévő kapu azonnal kinyílik, két aranyszínű folt csillan fel a benti sötétségben, egy árny megragadja Mattet és a kapun belülre rántja. Egy hang sem hallatszik, még csak fel sem nyög. Lehet, hogy meghalt?! Ugye nem?

            A kékpalástos nyöszörögve a földre rogy, amíg én kétségbeesetten próbálok leszállni a lóról, de túl gyenge vagyok. Összemosódik mindent, a szédülés százszorosára nő és csak annyit látok, hogy elengedem a nyerget, majd zuhanni kezdek a föld felé.

            – Áááh! – sikítok és ezzel a lendülettel föl is ülök, amin nagyon meglepődöm, hiszen minimum egy válltörésre számítottam a lóról való leesés után, de a billogon kívül nem fáj semmi.

            – Hé, hé, nyugi! – nyugtatgat Matt, de hirtelen nem látom, hol van.

És őszintén, azt sem tudom, hogy én hol vagyok. Alig van idebent fény, a levegő hűvös és illatos, én pedig egy… hú… egy kétszemélyes ágyon aludtam selyemtakaróban és párnában. Hirtelen aztán belém nyilall a felismerés, ez egy sátor belseje!

            Oldalra vetül a tekintetem, a sátor csúcsát tartó vaskos oszlop tövében ott ül a vadász. Kipattanok az ágyból, odaérve hozzá látom csak meg az arcát. Be van lilulva a szeme.

            – Minden oké? – kérdi.

            – P-persze… és veled? Mármint… mi történt?

            – Elkapott az a rohadék – sziszeg. – Nem oldoznál el?

Mögé nézek, a csuklójánál fogva az oszlophoz van kötözve. Az ajkamba harapok és megrázom a fejem. A férfi ajkai döbbenten szétnyílnak és elsápad.

            – De… miért nem?...

Hogy miért nem? Mert rettegek attól, hogy bántani fog… tudom, hogy rengetegszer mentette meg az életem, de úgy érzem, hogy az a férfi, aki a faluban volt és az, akivel most a vadonban bolyongok, két teljesen különböző személy. Ki tudja, hogy az új Matt, hogy fog viszonyulni hozzám?

            – Én csak…

            – Emilia, ez rohadtul nem vicces, azonnal oldozz el! – ordít rám erélyesen.

Erre a hangnemre azonnal összerezzenek, végképp elnémított és az sem könnyíti meg a dolgom, hogy Matt ráncolja az orrát.

            Fény szűrődik be a helységbe, valaki bejött.

            – Nem látod, hogy megrémíted? – szól bársonyos, mély hangon.

Rápillantva már tudom mi volt az a két aranyszínű, csillogó fény a tegnapi sötétségben. Az ő tekintete. Egy magas, hosszúlábú, gyönyörű arcú férfi lép be a sátorba, aki azonnal lebilincsel. Nem az elegáns, aranygombos brokát mellény és a bő ujjú fehér ing az oka elsősorban, hanem az a hihetetlen karizmatikus erő, amit magából áraszt. A haja pedig olyan, amilyet eddig sosem láttam… derékig érő és úgy csillog, mintha ezüstből lenne minden egyes szála.

            – Nem látod, hogy senkit sem érdekelsz?! – vág vissza Matthew.

A férfi hozzám lépdel, finom vágású orra és szája van. Ha nálunk élne, a világ legkeresettebb modellje lenne, ez biztos. Meghajol, egészen mélyen.

            – Üdvözlöm, a nevem Adlard – halványan elmosolyodik, a szájából pedig két hegyes metszőfog villan ki, amitől azonnal elhátrálok.

            Egy vámpír!

            – Ne, ne! Kérem, ne féljen tőlem – felém nyúl és megfogja a kezem és ezzel olyan érzéseket vált ki belőlem, mint amikor tizenöt voltam és először szerelmes.

            Meleg hullám áramlik végig a testemen, holott Adlard keze jéghideg.

            – Kérem, árulja el, hogy hívják!

            – Ne áruld el neki, ez egy mocskos vámpír! – hörög Matt, de ügyet sem veszek rá.

            – E-Emilia… - dadogom.

            – Emilia… - ízlelgeti a nevem az ezüsthajú vámpír. – Hogy érzi magát? – mutat a sebre.

            – Izé… még fáj, de… - a billogra pillantok, még mindig a nyers húsnak kéne ott lennie, de teljesen begyógyult, immár vörös heg rajzolja ki a bizarr szimbólumot. – Ez mégis… hogy lehet?

            – A vámpírok nyála gyógyító hatással bír.

            – A-auh… értem… - összekoccan a térdem, amint arra gondolok, hogy Adlard gyengéden végignyal a hasamon.

            – Remélem nem bánja – búgja.

            – Nem, nem… én…

            – Ha megcsapoltad, én esküszöm!... – morog az útitársam, azonban ez a legkevésbé sem érdekel, sőt, inkább idegesít.

            Villogó pillantást vetek felé, amire megnyugszik.

            – Köszönöm! – mondom kimérten Adalrdnak, hogy jobban idegesítsem a gyilkost.

Mert az. Egy hidegvérű, kegyetlen gyilkos!

            – Amíg rendesen fel nem épül, addig a vendégünk, a párjával együtt.

            – Ó, ő nem a párom! – vágom rá azonnal.

            – Érdekes… - mormogja. – Az ajkain ott van az ő illata is.

Tehát tudja… akkor annyira élveztem, most pedig mélységesen szégyellem, hogy ennyire könnyen odaadtam magam neki. Ez nem fog többé előfordulni.

            – Örülök, hogy mindjárt magadévá teszed őt, vámpír fattyú, de nem oldoznátok el végre?! – háborog Matthew.

            Adlard felé fordul és mosolyogva kezd beszélni.

            – A megkötözésedre azért volt szükség, mert túl jó harcos vagy, mär. Akár még engem is meg tudnál ölni.

            – Észre sem vennéd, olyan gyorsan – vigyorodik el Matt.

            – Ajánlatot teszek! – emeli fel a hangját a vámpír. – Tanítsd a seregem, s mérhetetlenül gazdaggá teszlek, halandó.

A borostás a földre köp és megvetően felel.

– Tanítsak egy rakás féleszű umiranit? Az kéne!

            – Ki beszélt itt róluk? – miközben beszél, a körmeit tisztogatja. – Azt akarom, hogy a vámpír seregem tanítsd meg a harcmodorodra!

            – Vámpír sereg, mi? Gondoltam, hogy nem fogtok megmaradni a csontos seggeteken! Mi a tervetek? Újra leigázni a vidéket?

            – Ugyan, kérlek! A ghoulok ellen akarunk harcolni. Tudod… ezek a halandók… túlságosan is halandók – mosolyog. – Nos?

            – Majd ha befagy a pokol – fröcsög Matt.

            – Mérhetetlenül gazdaggá teszlek! A Kastély urának egy szem fia vagyok.

            – Soha! – nyomatékosítja a veszekedő fél.

Adlard felém fordul és végigsimít az arcomon.

            – Emilia, ha megkérnélek, kifáradnál egy pillanatra?

            – P-persze! – válaszolom rögtön, azonnal ki is megyek, mintha nem én irányítanám a testem.

            De igazából csak imponálni akarok Adalrdnak.

            Nem hallok semmilyen sugdolózást belülről. Pár perc múlva Adlard kiszól a sátorból, hogy visszamehetek. Matthew elég ingerült állapotban van, immáron eloldozva, épp a csuklóját dörzsölgeti.

            – Akkor holnap, ha Emilia kisasszony eléggé kipihente magát, várunk a Kastélyban. Kérjetek lovakat a nevemben. Ne feledd, hozd a legjobb formádat, ha érvényben akarod tartani az egyezségünket! – parancsol a sápadt férfi.

            Matt csendben marad.

            – Emilia kisasszony, van kedve holnap velem ebédelni? – kérdi csillogó szemekkel.

            – Öm… persze, hogyne – adom a lazát, de igazából majd kirobbanok az örömtől.

            – Akkor holnap találkozunk a Kastélyban, addig ajánlom, hogy gyakorolj, Matthew! És ne feledd, hogy te alszol a földön! – ez a búcsú mondata, kimegy a sátorból és nekem rögtön hiányzik.

            – Mivel vett rá, hogy mégis elvállald? Azt hittem, nem fogod…

            – Ne akard tudni… - morogja. – Miért nem oldoztál el?

            – Én… nem tudom… csak…

Szakadatlan figyel azzal a nyamvadt fürkésző szempárral. Valamiért így, hogy Adlard nincs itt, nagyobb érdeklődést érzek Matthew iránt.

            – Féltem… - bököm ki végül.

            – Féltél? – hüledezik. – Mitől?

            – Hogy… engem is megölsz, ha… rosszat mondok rád…

Egy pillanatra teljesen lefagy.

            – Én nem azért öltem meg az őrt, mert olyat mondott, ami nem tetszett, hanem azért, mert… téged szidott…

            – Tehát olyat mondott, ami nem tetszett neked…

            – De Em, én csak… próbáltam megvédeni a becsületed…

            – Ilyenre nincs szükségem, Matt! Az én nevemben ne gyilkolj!

            – Sajnálom…

            – Eddig nem láttam ezt az arcod és meg kell mondanom, hogy nem tetszik.

            – Ilyen vagyok – sóhajt.

            – Akkor talán nem kéne együtt utaznunk! – hirtelen felcsapnak bennem az indulatok és azon kapom magam, hogy kiabálok.

            – Már… nem akarod megtalálni a Nagykönyvtárat?

            – Talán nem! Talán jó itt nekem!

            – Em… - búgja.

            – Ne!... Én most… nem igazán szeretnék veled beszélni.

Felszívja magát és lehajtja a fejét.

            – Megkeressük a Nagykönyvtárat… nem hagylak itt… - ezután fogja magát és kimegy.

            Nem foglalkozom azzal, hogy utána szóljak, vagy bármi más… egyszerűen most csak távol akarok maradni tőle, egészen addig, amíg meg nem békülök a gyilkos ösztönével.

            A nap többi részében nem is látom őt, még este sem jön be a sátorba, pedig elterveztem, nem fogom hagyni, hogy a földön aludjon, behívtam volna az ágyba a kényelem miatt.

             Azonban még másnap is csak akkor jelentkezik, miután felébredtem.

            – Készülj el, utána megyünk a Kastélyba – csupán ennyit szól be nekem.

Talán nem kellett volna ilyen keménynek lennem. Így, hogy kialudtam magam, máris másképp látom a tegnap történteket. Megcsókolt… megint. Utána pedig leszajházott valaki és felajánlotta, hogy aludhatunk a táborban, ha minden katona lefeküdhet velem… végül is ez tényleg nem egy elnézendő dolog, tekintettel arra, hogy én egy becsületes lány vagyok. Lehet, hogy az dühítette fel ennyire, hogy összeállt egy… szajhának nevezett nővel? Matt olyan kiszámíthatatlan… és bonyolult.

            Ezeken jár az eszem, miközben felsegít a lóra. Nagyon borongós a hangulata. A Kastély körülbelül egy órára lehet a tábortól, amikor pedig már félúton járunk, nem bírom tovább és Matthez szólok.

            – Egész éjjel gyakoroltál?

            – A vérszívó megmondta… hogy tartsam az egyezséget, a legjobb formám kell hoznom…

            – És mi volt az egyezség?

Matthew gyengéden rám mosolyog, de a száját mintha lakat zárná le.

            Hosszú, néma idő telik el, amíg elérjük a Kastélyt. Pontosan olyan, ahogy azt a fejemben elképzeltem. Hatalmas tornyok, csupasz falak és csupasz falakra felfuttatott növények. Az udvarban lévő vámpírok mind ugyanolyan elegánsak, mint amilyen Adlard volt. A nők hosszú, barokk stílusú szoknyákat, a férfiak pedig mind brokát ruhát viselnek, persze az összes itt lévő személynek sápadt a bőre. Az összes vámpír.

            Belovagolunk közéjük, lenyűgözött arccal néz minket mindenki, mintha valami természetfeletti lények lennénk, pedig inkább ők számítanak annak.

            Magas, sövények alkotta alagútba érkezünk, ahova nem jut be napfény,  Adlard pedig ott vár minket egy szökőkút előtt, gyönyörű bronzszínű mellényben.

            – Örülök, hogy megérkeztetek – mondja selymesen és lesegít engem a jószágról. – Matthew, arra van a gyakorló pálya, már ott a seregem. Este várlak vacsorára a nagyteremben, addig ne zavarj minket!

            A farkas, mintha háziasították volna, megadóan biccent egyet és elvonul tőlünk. Kicsit azért kíváncsi vagyok, hogy hova is megy pontosan, de újra elvarázsol Adlard mesés ezüst kisugárzása.

            – Mehetünk, kisasszony? – kérdi, miközben tartja nekem a karját.

            – Mindenképp – mosolygok szélesen és elfogadom a vámpír segítő kezeit.

Egyenesen a több emeletes kőépület tetejére vezet, ahol az árnyékolt teraszon, egy kétszemélyes asztal van előkészítve a részünkre, ezüst evőeszközökkel és porcelántányérral.

            – Hú, itt még nem is láttam porcelánt – mondom.        

            – Itt csak a gazdagoknak telik ilyen ritkaságokra – feleli egyszerűen.

Egy cseléd jelenik meg, hasonló bronzszínben pompázik, mint az a ghoul, amelyik üldözött minket. Adlard leadja, hogy mit szeretnénk enni, majd a szolga távozik.

            – Elmagyaráznád nekem, hogy mi az a ghoul? – kíváncsiskodom.

            – A ghoulok azok az emberek, akik nagyon vágynak a hatalomra. Tudod, hogy milyen szabályok kötnek minket, mint Kastélybelieket?

            – Igen.

            – Tehát ugye nem változtathatunk át senkit, azonban azt nem gátolják, hogy vámpírvérrel itassuk azokat az embereket, akik alá akarják vetni magukat nekünk. A ghoulok a szolgáink. Napfényben ők járnak az ügyeink után és minél több vért adunk nekik, annál hűségesebbek lesznek. 

            – És miért lázadtak fel? – kérdem. – Ti tudjátok a választ?

            – Nem… ezért küldtünk felderítő csoportot eddig elég kevés sikerrel. A ghoulok ki akarnak törni a hatalmunkból, holott mi adtunk nekik hosszú életet… hálátlanok! – morog magában a gyönyörű arcú férfi.

            – Megértem… - mondom, közben nem teljesen értek vele egyet. Akik szolgasorba vannak állítva, azok egyértelmű, hogy ki akarnak onnan törni.

            – Nézd csak! – mutat le az erkélyről, ahol éppen ülünk. – Ott a csapatom.

            – Melyik Matthew?

Sokáig mered a messzeségbe.

            – Azt hiszem, amelyik félmeztelenre vetkőzött és verejtékezve áll a sok halhatatlan között – mosolyog.

            – Oh… ugye nincs veszélyben?

                – Nem mondom, hogy nincs… de túl fogja élni, akár pár sebbel is. Nagyon jó harcos. És most szükség van az ilyenekre. De én most másról akarok veled beszélni, Emilia…

            Felkapom a fejem, nemi gazán értem, hogy mire céloz.

            – Miről? – kíváncsiskodom.

            – Gyönyörű vagy, Emilia… - búgja a szokásos, mély hangszínben. – A legszebb halandó, akit valaha láttam… és szeretném…

            – M-mit?

            – Ha a feleségem lennél!